Angyalkám, fürdőszoba!

Történik egy észak-angliai iparváros szélén, modern családi házas lakótele­pen, az 1950-es évek közepén... Na, ebből itt nincs semmi.

"Rosie: Azt mondja, fürdőszoba?

Tisztviselő: Angyalkám, igen, azt mondtam, hogy fürdőszoba."

(ford. Nádasdy Ádám)

Leülnek tíz székre és eljátszanak egy történetet. Nem elmesélnek. Eljátszanak. Hiánytalanul. A hagyományos színházi nyelvhez képest csak annyi a különbség, hogy ez itt többet bíz a képzeletünkre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy erősen bízik bennünk. Az új lakó telepre (ház, ház, kert) kényszerbeköltöztetett lumpen elemek konfliktusait a kispolgári létben épphogy megkapaszkodott szomszédokkal a történet valóságos színhelyét idéző környezetrajz nélkül látjuk. Csupán csak utalás, ami a játszókat körbe veszi. Tengerészkék falak, fa ajtók, fehér padló. Az élet lenyúzott hajójának a színei. (...HAJÓZÁSI TÁRSASÁG...)

Amit látunk, John Arden jó fél évszázada íródott darabja alig egy órásra húzva.  Történik egy észak-angliai iparváros szélén, modern családi házas lakótele­pen, az 1950-es évek közepén... Na, ebből itt nincs semmi. Csupasz színházi nyelv van.  (Szék, szünet, szék.) Pimaszul tömör. Ugyanakkor a maga szabta határokon belül vibrálón változatos. És hatásos is. Nem hagy hiányérzetet. Láthatatlan színházi tabuk döntögetése folyik. Olyasfajta közlésmód, amely a legjobb színházi hagyományokra épül, mégis vadítóan új. (...MODERN SZÍNHÁZ...)

A színen a tíz színész folyamatosan jelen van - azaz mindvégig kézzelfogható közelségben érezzük a darab figuráit. Miközben sodró lendülettel tessékelnek végig a történeten, jelenlétük bizonyos szempontból kínos és kényelmetlen. Mintha bisszig kívülállóként kéne végignéznünk valamit, amit nem szeretnénk végignézni, ám ezzel egyidejűleg megtapasztalnánk a perverz leskelődés örömét is.  Állandó sértettség és düh, ami e nincstelenekből árad. (...ÉS VISELKEDÉSKUTATÓ INTÉZET...) Korunk kitaszítottjai ők, egy olyan társadalomban, amely hiába próbálja őket visszaszipkázni. Bár azt a határozott érzést nem írja fölül, hogy mindez túlontúl ismerősen itt és most történik, mégis nosztalgiával gondolunk egy másik társadalomra, amely nem éppen empatikusan, de legalább megkísérli őket a felszínen tartani. E folyamatos fölfokozott állapot, artikulátlan düh - mely nem mellesleg hív elő a mai Magyarországról képeket - fűti a színpadi székeken ülőket. Eggyel szabadabbak mégis, mint mi. Ők ráállnak, ha kell, rákucorodnak, rágörnyednek, vagy - egy tömegverekedés erejéig - akár föl is pattanhatnak róla. Ellentétben velünk.

Ha épp nem játszanak, arckifejezésük megmerevedik. Tekintetük művészi tömörséggel foglalja össze a modus vivendit, azt, ahogy az életüket élik. Közben figyelnek minket. Már nem csak külső szemlélők vagyunk. Hiába próbáljuk kerülni a szemkontaktust. Hallgatag részei a történetnek. Kísérletezők, akiket a kísérlet tárgya von bele a kísérletbe. (...LABOR)

Bár az Élnek mint a disznók (más fordításban: Gyöngyélet) legendásan művészszínházi darab - koptatta Kaposvár, majd a Katona deszkáit -, a Szputnyik előadása merőben másként közelít a szöveghez. Miközben bebizonyítja, hogy széken ülve is lehet realizmust játszani, kiállít egy szűkszavú, ijesztően precíz látleletet arról, hogy korunk emberét az állandó fenyegetettség-érzet állandó fenyegetőzésre kényszeríti. Zsonglőr színészi munka támasztja alá mindezt. Téby Zita "taszítóan" szexi Racheljének ijesztő, tigrisszerű nevetése, Koblicska Lőte Mrs. Jacksonjának finnyás arcú, pikírt élettragédiája (ahogy a széken csak ül), Székely Rozi Doreen/Petúnia szerepkettőzése (matematikailag kiszámolva). 

Göttinger Pál előadása érzékeny kifinomultsággal újítja a színházi nyelvet, mint általában a Szputnyik előadásai. A látnivaló felszínes lazasága mögött hihetetlen szigor uralkodik. Komoly színházi műhely. Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet - Labor.