20.

Maga a mű látszólag töredékes, valójában zárt, összefüggő, lélegző, éllettelien mai történet. Még akkor is, ha amúgy nincs két egyforma előadás belőle.

"Nem akartunk mi Magyarországgal foglalkozni,

hanem inkább az emberekkel..."

Egy színházi előadás soha nincsen kész. (Lásd.: Magyar Színházi Legendárium, "Ascher Tamás" című fejezet, terjesztés: szájhagyomány) Bodó Viktor hajózási társasága (intézete, laborja) fontosnak tarja ezt a tényt az előadás címében is jelezni. A nulla pont egy továbbá azt is sugallja, hogy valami folytatás következik. 0.2, 1.0, ilyesmi. Bár erről maga a rendező sem szolgál egyértelmű információval. Mondott már olyat, hogy nem lesz folytatás, olyat is, hogy igen, legutóbb pedig azt közölte, hogy van terve, csak az túl drága. Vagyis még nem tudja.

Akkor lássuk az első előtti változatot. A hisztéria a pécsi színházi találkozón a hat órai Zsótér-előadás, az egri Velencei kalmár előtt tört volna ki - ha hagyják -, körülbelül kétszer annyian akarták megnézni, mint ahányan befértek rá. A fél hetes Bodóra csöndes tömeg várakozik. Akinek nincs jegye, az simán leülhet a széksorok elé a földre a Pécsi Nemzeti Eck Imre balettermében. Ez a Bérháztörténetek 0.1 huszadik előadása. A fáma szerint a viselkedéskutatás úgy indult a Szputnyikban, hogy meg kellett nevettetni 2 embert. Most itt ugyanez történik több emberrel. Bodónak illik a feladat. Az Akkuban például úgy röhögte végig a ReHab bemutatóelőadását, hogy ember nem tudott rajta kívül nevetni. (Jászay Tamás Kis reneszánsz semmittudó címen talált bele a dolog velejébe.) Itt nem ez a helyzet. Sőt. Előnevetők hadával kell megküzdenie az egyszeri nézőnek. És nevetünk. Zakatolva, döcögve, szakaszosan, fulladozva, elismerően. Nem csak kifelé. Befelé is. Az szinte még jobb. Közben meg a napi valóság pimaszul ránk törő tragédiáin is röhögünk. Ennek megvan az az egészen pofátlan hatása, hogy nevetés közben sírhatnékunk támad. Szó, mi szó, ha nagyon megszalad, olyan ez a POSZT, mint mikor egy baromi jó könyvet olvas az ember. Beindul tőle. És már nem csak a könyv jó, hanem minden. Az élet is.

Amúgy a színpadtérben hülyék gyülekezete. Ki-be rohangálnak egy (vagy több) lakásba. Kibérlik, nem bérlik, szexelnek, verekednek rövidre vágva, kurrog a galamb, elandalodunk, agyonütik. Órát tartanak, aztán az egyik néző kezébe nyomják, tartsa ő tovább. Mindez átverés is. Mégsem a hülyék gyülekezete. Ezek nem gombostűn vergődő csodabogarak. Ez itt a valóság. És még magyar is, ha úgy vesszük. Az ember valahogy úgy reagál rá, mint az ámokfutó a hírolvasó bemondóra. "Egy ámokfutó száguldozik az autópályán? Hülyeség. Ez itt mind az!!"

Hárman írtuk volna a Bérháztörténeteket, de végül nem lett írója - mondja a rendező a másnapi megbeszélésen , visítva a reneszánsz életörömtől. Nem lett, mert legyőzte őket az élet. A spontán poénok. Bodó egészen érdekesen csinál színházat. Az improvizációs technikákat úgy használja, mint mikor valaki egy komoly történetet kezd el mesélni a többieknek, és miközben meséli, néha belefut valami poénosba. Na, ő csak ezeket a poénokat emeli ki, és - itt jön a lényeg - ha bejön neki, kirajzolódik az egész komoly sztori. A huszadikon bejött. Maga a mű látszólag töredékes, valójában zárt, összefüggő, lélegző, éllettelien mai történet. Még akkor is, ha amúgy nincs két egyforma előadás belőle. Pont annyit mesél el, amennyit a mai nézőnek el kell mesélni, hogy megértse. Helyzetgyakorlat. Igen. Amennyiben minden színházi előadás az. Nem mellékesen hihetetlenül kor szerű művészet.

Annak idején volt valami egészen megejtő abban, ahogy Major Tamás és Gobbi Hilda tovább állt a Nemzetiből a Katonába a frissen alakuló társulattal. Hasonló érzés ez is. Rangos művészek, Csákányi Eszter, Lázár Kati, Lukáts Andor, Gyabronka József éreznek rá a dolog progresszivitására. Olyan inspirálóan hat rájuk a Szputynik légköre, hogy megsokszorozza művészi erejüket. Végtelenül egyszerű, letisztult eszközökkel, nagyon komolyan tréfálkoznak a nézővel. Említhetem Anger Zsoltot is, aki szintén Pécset járva bevállalta a "meztelen fenékkel magam alá pottyantok egy nagy barna darabot" jelenetet. (Eck Imre a falon nem lepődik meg, Forgách András másnap élőszóban kisesszét kerekít belőle.)

A Bodó köré szerveződő ifjú művészek valódi viselkedéskutatók. Szegényes laboratóriumi körülmények között kísértik a lehetetlent.

Az előadás végén a húsztagú Soharóza Kórus érkezik a színpadra, soha nem látjuk meg őket... Kis lámpákkal néha belevillognak a saját arcukba a sötétben, ennyi. Énekelnek, kimennek. Vége. A folyosón kint a társulat tagjai örömzenélnek. A szó szoros értelmében.