A bohém életbe!

...permanens viccelődés ide vagy oda, Mimi itt ugyanúgy meghal tüdőbajban, a többiek ugyanúgy szomorúak, viszont ennek a frissen bemutatott színpadi változatnak van egy egészen különleges, egyedülálló mozzanata. KRITIKA

"Türelmes, bátor élet ez, ahol csak úgy maradhat talpon az ember,

ha... egy pillanatra sem veszíti el az önbizalmát és az önbecsülését."

Henri Murger - ford. Jankó Szép Yvette

Ascher Tamás komolyan vette a címet. A Bohémélet Aki Kaurismäki-féle, 1992-es prózai filmváltozatát bohém nosztalgiával rendezte színpadra.

(A történet rövid története - át lehet ugorni!

Henri Murger, egy párizsi háziúr fia - családi hagyományai helyett a művészvilág iránti vonzalmának hangot adva - az 1840-es években cikksorozatot írt a bohémek életéről. Pár évvel később Théodor Barrière hathatós közreműködésével "az öntörvényű, abszurd humorú, sajátos és bátor írói megoldásokat alkalmazó" szövegből "könnyen fogyasztható, a kor színpadi konvencióihoz alkalmazkodó, ám a bohémélet egzotikumát mégiscsak felmutató színdarab" született. Ezt követően maga Murger regényt írt belőle, Puccini operát, Aki Kaurismäki filmet...)

Az Örkény Színház előadása a művészsors romantikus felfogásán ironizál, bár titkon kicsit komolyan veszi. Mindenekelőtt azonban nevettet. Az előadás valóságos poén kavalkád. Az elejétől a végéig. A bohém életbe! - mondták az alkotók. (Magyar színpadi változat: Gáspár Ildikó.) Itt mi vidámkodni fogunk!

Nagyvárosi nosztalgia a legendás bohémvilágról. Nem csupán játsszák, mesélik is. Egymás szájába adva a szót maguk a szereplők narrálják - az ily módon modern népmesévé alakuló - történetet.  Egész legendárium elevenedik meg - színes képeskönyv a párizsi művészvilágról. A másfél százados metamorfózis során meglehetősen átalakult az alkotói szemlélet (Murger valóságelemekből táplálkozó stílbravúrja, Puccini romantikája, Kaurismäki fekete-fehér világa a kedvesen szomorú lúzerekről), továbbá jöttek-mentek, átalakultak a szereplők, de az alapsztori maradt. A bohémvilág zord háziurakkal tarkított Párizsa, írók, festők, zenészek, s a melléjük szegődő mimik és müzettek. Alkotó férfi, kedves nőfigurák, klasszikus leosztás. Nyomor, alkohol, túlfűtött érzelmek, fűtetlen szobák, valamint a mindent beborító szplín, amely mindezt oly emberivé, fájdalmasan szerethetővé teszi...

Rodolfo itt albán menekült, időnként beletúr szemébe hulló parókájába, egykedvű szenvedéllyel szemléli a vászonra festhető világot, s benne a törékeny Mimit. Széles László Rodolfója valódi regényfigura érzelmes burokba burkolva. Egy Vaszary Gábor regényből is ide csöppenhetett volna (Ketten Párizs ellen, stb.), még albánsága is csupa érzékeny nosztalgia. Hámori Gabriella Mimije visszaköveteli a szépség létjogosultságát a színpadra (jelmez: Szakács Györgyi), Debreczeny Csaba Marcelje bánatos drámaíróként, Csuja Imre Schaunard-ja fülhasogató zenészként ugyanilyen szerethető figura. És permanens viccelődés ide vagy oda, Mimi itt ugyanúgy meghal tüdőbajban, a többiek ugyanúgy szomorúak, viszont ennek a frissen bemutatott színpadi változatnak van egy egészen különleges, egyedülálló mozzanata.

Az életre kelt tárgyak.

Továbbá Baudelaire, a főszereplővé avanzsált kutya. Baudelaire korunk kutyája. Úgy párnázza ki gazdája (Rodolfo) életét, hogy jelenléte elhanyagolható és hangsúlyos egyszerre. Nem vesz részt a döntésekben, de részt vesz az eseményekben. Ez a "kutyaperspektíva" teszi átélhetőbbé azt, amit a kétlábúak a színpadon elviccelnek. Rodolfo kitoloncolásának legmegejtőbb mozzanata Baudelaire magára maradása. Takács Nóra Diána önálló személyiséget teremt Rodolfo kutyájának, átéli és kommentálja az eseményeket, sajátos tükröt tartva az emberi világnak. De említhetném Polgár Csaba az állatlét minden szemérmességét, ugyanakkor pikírt fensőbbrendűségét magán hordozó papagájfiguráját is. Tovább megyek. A legtöbb szerepet begyűjtő Szandtner Anna sem Musette-ként hoz ki a legtöbbet magából. Ő az a Rodolfo szedte mimózacsokor, amelynek szomorúságába leginkább belebúsulunk Mimi halálakor, s előtte ő az a nehezen elkészült festmény is, amely átérezve Rodolfo üres zsebeinek tragikus mivoltát esetlenül bájos, vad vonaglással igyekszik magát eladni.

Érdekesen hangzik, de mindent egybe vetve ez az előadás legmodernebb vonulata. Tán nem túlzás azt állítani, hogy nem egyéb, mint individualista, konfliktusimádó korunkban a konfliktuskerülő személyiség fölmagasztosulása. Azé, aki az őt körülvevő világ konfliktusmentes válaszait keresi. A háziállatokban vagy akár a szerethetővé személyesített tárgyakban. Aki már mindenen túl van, de (ha próbáljuk az előadáshoz hasonló derűvel szemlélni) még minden előtt is.