Csak nevessetek!

"Döntésem végleges: megyek..." És ekkor még hátra van a teljes öt felvonás, amin keresztül Hippolytos állítása szerint megy. Persze nem megy, már csak azért sem, mert miről szólna a darab, ha a főszereplő a nyitó mondat után távozna? És nem megy, mert rendes ember, ha megy, legalábbis cipőt vesz.

Igen, Matthias Hartmann rendezésében a Hippolytost alakító Philipp Hauß mezítláb játszik. És igen, a Salzburgi Ünnepi Játékok és a Burgtheater közös produkciójában rendes emberekről van szó. Hétköznapiak, maiak, esendőek. Nem Euripidészt megidéző ógörögök, nem is mindenáron Racine előtt meghatottsággal hódoló francia klasszicisták. Igaz, nem is hivalkodóan maiak. Hanem amolyan emberek. A játékmód nagyon finom, nagyon kidolgozott és intenzív, és ebből táplálkozik az előadás ereje.

Mert Phädra, a királyné beleszeret mostohafiába, Hippolytosba, aki maga sem érti, hogyan - lévén rideg, pökhendi, nőgyűlölő -, beleszeret Arikiába. Phädra a halálba, Hippolytos a távolba menekülne a helyzet elől.

A helyzet nem egyszerű, mégsem különleges, még Önnel is megtörténhet, állítja az előadás. A jelmezek hát egyszerűek: egy szoknya, egy blúz, egy öltöny, általában fekete és fehér. Cipő vagy van, vagy nincs. Hippolytos szemüveges, Phädra aranygyűrűt visel, a dajkája, Önoné karórát. Pici jelek ezek, de színpadon feltűnőek, mégis finomak, nem harsányak, és Racine tragédiáját nézve határozott állásfoglalást mutatnak: demitologizálnak, elveszik a pátoszt, közel hozzák hozzánk, mert hétköznapibbá teszik a miliőt. Ugyanígy szubtilis, mégis frappánsan fogalmaz a cipővel való játék. Rendkívül erős összetartozást jelez, hogy Hippolytoson kívül még egy szereplő mezítlábas: Arikia. És kifinomult rendezésről és színjátszásról tanúskodik, hogy egy adott pillanatban, mikor Phädra érkeztét bejelentik, Arikia, a kvázi vetélytársnő felkapja magassarkúját. Na, nem: azért ha megjelenik a ház úrnője, nem mutatkozik Hippolytoshoz tartozónak. Akivel előbb még egymás kezét fogták.

Sunnyi Melles Phädrája csúnya, mer csúnyának lenni, meggyötört, sápadtra mázolt az arca, nagyon szerelmes, nagyon szenved, haja is összekócolt, ellentétben a lesimított hajú, kicsi, sokat és gyorsan beszélő, kellően kritikus mitugrász Önonééval. S a hajviselet csak egy ellentét a többi mellett, ami az előadást építi, összetartja. Mondhatni ellenpontozás mentén halad a produkció. Ha Theramenes úgy beszél, hogy közben szélesen gesztikulál, mellette Hippolytos visszafogott, alig mozog. Ha Phädra erőteljesen, túlzottan artikulál, mellette bizalmasa orrhangon, gyorsan magyaráz. Sokféle beszédet, tempót, hangerőt használnak, nem személyre, inkább helyzetre, lelkiállapotra szabott a dikció. Így gyakran érzékelhetjük a szereplők egymástól való taszítását, és hogy képtelenek egy hullámhosszra kerülni, életük, sorsuk nem tud közösen, a szeretettel, a szeretővel kiteljesedni.

Ez az olykor csak tettetett, menekülésszerű taszítás, távolság nagyon erős, mint minden más is, köszönhetően a Burgtheater színészeinek, akik borzasztóan erős jelenléttel bírnak, koncentráltak, értelmesen, értelmezően játszanak. Ráadásul mindig többen is jelen vannak, mint kéne, a háttérben állandóan figyel egy néma bizalmasféle (Teramenes, Önone, Ismene), zavarja a látványt, a kettőst, lehetetlenné teszi a bizalmat (Hippolytos és Arikia közt, avagy éppen Phädra és Hippolytos közt). Még ha véletlenül lehetne szó közelkerülésről, pusztán alkalmatlankodó jelenlétükkel, figyelmükkel robbantják szét a már-már kialakuló kapcsolatot.

S a hallgatózásra a tér tökéletesen alkalmas. Üres a színpad, hatalmas, a háttér a rivaldával párhuzamos téglalap fal, ami fekete, ám ha elforgatják, fehér. A nézőtérre lépve és ezt meglátva az ember nem gondolná, hogy ez a megingathatatlan, megmozdíthatatlan monstrum fal forgatható a függőleges tengelye körül. Ami nem is csoda, ha egyszer minden taszítás, minden távolságtartás, nőgyűlölet és hűség megingatható, megmozdítható. Persze, hogy a fal is. Ügyesen ki is használják Johannes Schütz díszletét térváltásokra, fordítanak rajta egyet, és máris a másik szereplőnél vagyunk, kint vagyunk vagy bent vagyunk, ha csak kicsit forgatják el, akkor pedig meg lehet bújni mögötte. Apró gond csak egy bizonyos idő elteltével jelentkezik: sokat forgatják, terhesnek érzem, unja a szemem.

Mint ahogy unja a fülem a tengerzúgást. Hangeffektet játszanak be, furcsállom, nagyon is furcsállom, és nem tartom idevalónak, ellágyítja a keménységet, a könyörtelenséget. Theseus király érkezése és összetörése, a monológja, már-már az őrületig fokozott állapota és a tenger hangosodása rendben van, azt mondom, talán kivetül, amit ő hall, és azt hallom én is. De a végén? Didaktikus lesz, túlságosan felmutatja, hogy a tenger egy motívum ebben francia klasszicista darabban. Ami egyébként igaz is, de hát oly sok visszatérő motívum és szimbólum szövi keresztül a drámát, nem hiányzik, hogy azt ilyen formában mutassák be.

Különösképpen azért nem, mert van, amit be tudnak mutatni másképp is. Például Hippolytos távozási kísérleteire is felhívják a figyelmünket, csak azt éppen finom eszközzel: humorral. Mikor másodszorra próbál útjára indulni, a közönség igenis felnevet. Mert mondom, itt emberekről van szó, nem isteni leszármazottakról (hiába rajzolták le gondosan a műsorfüzetbe az isteni családfát Gaiától Hippolytosig), és nem is rímes alexandrinust kántáló figurákról. Hanem a maguk tragikumában és keserűségében nagyon is a nézőhöz, a 2010-es nézőhöz közel hozott alakokról, akik bizony olykor nevetséges, kívülről nézve szellemesen kellemetlen helyzetbe kerülnek. Így nevetünk embertársainkon, s így lesz a vég még kínosabb, még tragikusabb.

Jean Racine: Phädra

Theseus: Paulus Manker

Phädra: Sunnyi Melles

Hippolytos: Philipp Hauß

Arikia: Sylvie Rohrer

Theramenes: Hans-Michael Rehberg

Önone: Therese Affolter

Ismene: Merle Wasmuth

Panope: Brigitta Furgler

Díszlet- és jelmeztervező: Johannes Schütz

Fény: Peter Bandl

Dramaturg: Andreas Erdmann

Németre fordította: Simon Werle

Rendező: Matthias Hartmann

Bemutató:

2010. augusztus 18. Salzburgi Fesztivál

2010. szeptember 8. Akademietheater, Bécs