Csillagos

Robert Szturua a kereszténység kétezredik évfordulójára, 2001-ben készítette el a maga Vízkereszt, vagy amit akartok adaptációját, amelyben Jézus születése és halála foglalja keretbe a shakespeare-i történetet, ám a farsangi bohócériáról sem feledkeznek meg.

 A helyzet viszont az, hogy rendkívül bizonytalan vagyok az előadás kapcsán. Akkor is, ha a fizikai kondíciókat el is felejtem - bár képtelenség figyelmen kívül hagyni, hogy a gyulai művelődési ház nagyterme július közepén egy harmincegynehány fokos, semmiféle levegőmozgást nem biztosító katlan -, és csak a színpadon látottakra koncentrálok. Kétségtelen, az állandó tbiliszi alkotógárda ezúttal is az érzékekre hat: Gija Kancseli zenéje, melynek hangulatvilága a hetvenes évek olasz slágereitől a Tiger Lillies-szerű szomorú dalokon át a zajos kortársig széles amplitúdón mozog; Gogi Alexi-Meszkisvili fehér terében szemet kápráztatnak a keleti mesevilágot és a karnevált idézően színes jelmezek, no meg a parókák, és amikor lehullik a színpad hátsó részét takaró függöny, s az ezüstcsillagos kék eget látjuk, óhatatlanul is más érzéki-lelki dimenziókba kerül a néző; a Robert Szturua felállította játékrendszerben a commedia dell'arte és a szovjet bohócok gesztusrendszere az egyik stilizáltsági és koreografáltsági végpont, míg a másikon a szovjet gyereksorozatok életidegenül naiv, sodródó, már-már melodrámai hősei idéződnek fel. A színészek közül lehetőség tekintetében így azok járnak jobban, akiktől vérbő teatralitást követelt a rendező - nem meglepő módon a Máriát, Böffen Tóbiást, Keszeg Andrást, Festét, Malvoliót játszók -, mellettük Viola, Orsino, Sebastian és Olivia karakterei és alakítói pláne halványabbnak látszottak.

Ha a címet szorosan olvassuk, érthető, miért József és Mária ismerkedésével, a háromkirályokkal indul az előadás, miért szakítja meg a Shakespeare-drámát Heródes feltűnése, és a kölcsönösen szerelminek nem biztos, hogy mondható frigyek megkötése után miért jelenik meg a színpadon a mélyből egy hatalmas kereszt, hogy arra nyomasztó zene kíséretében hallhatóan felszögezzék Jézust - így a záró kép tablójában az egyik oldalt a nézőknek háttal csupa fehérruhás alak és egy kereszt, a másikon a csoportképbe rendeződött udvari népek hoznak létre furcsa színpadi egyensúlyt -; ha a farsangkezdésre és a feltehetően 1601-es megrendelés körülményeire hivatkozunk, akkor logikus a nyers komédiai réteget érintő játékmód; ám a kettő bennem nehezen találkozik. Logikus, hogy a Bibliából a Vízkeresztbe nem átmenetekkel, hanem nagyon éles váltásokkal vezet az út, tehát hirtelen, sokkszerűen bukkannak fel a Jézushoz kapcsolódó szereplők, s bár a két világ között - érthetően - átjárhatóság nincs, az teljesen elbizonytalanít, hogy Orsino első megjelenésekor tillitet visel, arca nem látszik, s amikor leveszi, akkor derül ki, hogy kezdődik a Shakespeare-darab.

A két óra negyven perc hosszú előadás összerakása, értelmezése nem könnyű, számomra jelenleg a lehetetlen fázisában tart. (Ezért enyhe eufemizmus, hogy a kritika rovatba kerül.) Még akkor is, ha kapaszkodhatok abba, amit a rendező Shakespeare és a multikulturalitás című konferencián a rendszerváltás utáni Grúzia hirtelen, szabadon választható vallásosságáról, a vallás helyéről ebben az új társadalomban mondott, s kapaszkodhatok abba a véleményébe is, mely szerint apró, profán műneink nem vezetnek világkatasztrófához, de azok is rosszat okoznak a világnak. A látottak viszont - azzal, hogy ilyen szomorú Malvolio-történetet és ilyen reménytelen jövőjű, ennyire egyoldalú kapcsolatokat még nem láttam - dolgoznak bennem. És könnyen lehet, hogy épp ez az, amit Szturua akart.

Vízkereszt, vagy amit akartok - Sota Rusztaveli Színház