Egoisták és elvtelenek

"Kispolgároknak hívják azokat az embereket, akiknek nézeteit, magatartását és tetteit az egoizmus, individualizmus, haszonlesés, apolitikus viselkedés és elvtelenség jellemzi."

A fenti definíció egyenesen a Szovjet Nagyenciklopédia oldalairól származik, ami világosan árulkodik arról, hogy Makszim Gorkij első, 1902-ben a moszkvai Művész Színházban bemutatott darabjának az elkövetkező évtizedekben milyen szerepet szántak a hivatalos szervek. Hogy a Besszemjonov-ház hanyatlástörténete ideológiailag több is lehet, mint egy széthullófélben lévő társadalmi rend látlelete, az mindenekelőtt a darabban szereplő Nyil alakjának köszönhető. A Szovjetunió kultúrpolitikája által erősen kisajátított Gorkij a hivatalossá merevített értelmezési tradíció szerint rajta keresztül fogalmazta meg az államszocializmus par excellence figuráját, az ízig-vérig öntudatos munkásembert, ez az elképzelés pedig évtizedekre bebetonozta a darab színrevitelének lehetőségeit. A Kispolgárokat ma újraolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a szövegre telepedett pártpolitika a dráma négy felvonásán keresztül hömpölygő, kérlelhetetlen igazságkeresését, és a történet végére állított méretes kérdőjelet szorította sarokba.

Zsámbéki Gábor rendezésével határozottan ellenébe megy az egykor hivatalosnak tekintett értelmezési hagyománynak. Nincs is más választása. Mindaz, amiről Gorkij száztíz éve idézőjelben beszélt, mára történelemmé és kiábrándító rögvalósággá változott. A szétforgácsolt családnak 2012-ben épp annyira nem lehet hőse tradíciókat forradalmi lázban felrúgó munkásfiú, mint amennyire nem lehet mételye a letűnt korok értékeit visszasíró apa. Ahelyett azonban, hogy egy mindenáron felülírni és kiforgatni igyekvő darabot kapnánk, Zsámbéki mérhetetlen empátiával és szeretettel fordul a Kispolgárok felé. Nem ellentétét adja a réginek, hanem szintézisét az egésznek.

A Bagossy Levente által berendezett színpadi tér tökéletesen illeszkedik Zsámbéki koncepciójához. A szünetekben is takarás nélkül hagyott díszlet egyik felében maga az üresen hagyott színpad, másik felében egy kibogozhatatlan, arányaiban és formáiban is eltorzított, lécekből összetákolt amorf élettér: kunyhónál több, háznál kevesebb. Bármi is legyen: az összeomlás előtti utolsó pillanatot mutatja, akárcsak a benne élni igyekvő közösség. A lécek időről időre meglazulnak, az odavezető utak akadálypályaként változnak, miközben hol a fiatalok mozgástere szűkül le, hol az idősek képtelen egyik pontjából a másikba eljutni. Generációk felszín alatt áramló harcát látjuk egy talpalatnyi földért.

Hogy pontosan melyek ezek a generációk, arra nehéz lenne választ adni. Zsámbéki Gorkij instrukcióihoz képest épp annyival öregbítette a darab két légüres térben vergődő fiatalját, Pjotrt és Tatyánát, hogy az élettel szembeni tehetetlenségüket/tenni nem akarásukat ne valamilyen posztgraduális kapunyitási pániknak lássuk, hanem kiforrott és tudatos életstratégiának. Kocsis Gergely alakításában Pjotr nem a dilettantizmusában ellenszenves megmondóember, sokkal inkább napjaink Múzeum körúton bandukoló, jó reményű, de a túlképzésben megcsömörlött keresztféléves wannabe értelmiségije. Fullajtár Andrea Tatyánaként látszatra a századfordulók megnyírt hajú szüfrazsettje, ám gesztusai, némaságában is megkerülhetetlen jelenléte mindenen pillanatban enerváltságról árulkodik. Mindketten tökéletes ellentétei Nyilnek. Ötvös András izompólós munkása mintha az ötvenes évek szocreál festményeiről mászott volna le. Robusztus fizikumával egyszerre válik hangsúlyossá testi-szellemi agilitása és természetének brutális volta: kitörés előtti Calibanként jár-kel a családi tűzfészekben.

Zsámbéki Gábor érezhetően nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a színészek szájából elhangzó féligazságokat mintegy kivétel nélkül zárójelek közé szorítsa. Tette ezt mindenekelőtt úgy, hogy a legsúlyosabb kijelentéseket is poénná gyúrta át. Hiába öngyilkossági kísérlet, hiába nagy hátraarcok tömkelege, a kispolgár sorsa legfeljebb sajnálatra méltó lehet, de soha nem tragikus. Ennek felismerésének hiányában válik komikussá a pukkancs kispolgár Besszemjonov (Bezerédi Zoltán) és visszhangként sarokba állított felesége (Szirtes Ági). Az ő létezésükben meghúzódó banalitás egyetlen felismerője az önpusztítást életformává emelő Tyetyerev (Máté Gábor), aki szakadt karosszékével, sálas-zakós vadkülöncségével mintha Budapest valamelyik felülexponált romkocsmájának szegletéből érkezett volna. Ellentéte a pergő nyelvű, túlmozgásos, sörszagú clownnak, Percsihinnek (Bán János), a vadembernek, aki mindössze élni akar, ami a jelek szerint nem is olyan kis dolog.

2012. január 20. - Katona József Színház

Kispolgárok

Író: Makszim Gorkij

Szereplők:

Nyil: Ötvös András 

Percsihin: Bán János 

Polja: Pálmai Anna 

Tatyána: Fullajtár Andrea 

Vaszilij Vasziljevics Besszemjonov: Bezerédi Zoltán 

Akulina Ivanovna: Szirtes Ági 

Pjotr: Kocsis Gergely 

Jelena Nyikolajevna Krivcoca: Rezes Judit 

Sztepanyida: Tóth Anita 

Tyetyerev: Máté Gábor 

Siskin: Kovács Lehel 

Cvetajeva: Kiss Eszter 

Díszlet: Bagossy Levente 

Jelmez: Szakács Györgyi

Dramaturg: Radnai Annamária

Rendező: Zsámbéki Gábor