Holmi álom álma...

A költészetet nem a szövegben keresi, de - nem kell aggódni - megtalálja. A realitássá magasztosuló mesében, az érzelmek hullámzásában, a gesztusokban, a lírává sűrűsödő piszok prózai valóságban.

" Calderón drámája... a lét nem értésének pompás tükröződése "

Hegedűs Géza

Kovács Dániel egyetemi hallgató miközben lassan végigrendezi a legütősebb alter (alternatív) helyeket, beleértve a Szputnyik Hajózási Társaságot is, most bebocsátást nyert az ország legklasszikusabb művészszínházába, a Katonába. Don Pedro Calderón de la Barca Az élet álom című darabját Várady Zsuzsa dramaturggal írták mai színpadra. A szó szoros értelmében.

A flegma humorú szövegből minden ízében mai, sistergő, csendesen sziporkázó előadás született a Kamrában. (Mester Yvonne nyersfordítása alapján.)

"- Hogy miért kellett álmában ültetni a trónra? Nos, szerettem volna nyitva hagyni egy kiskaput. Ha úgy alakul, hogy holnap vissza kell küldenünk a börtönbe, akkor az időből egy szeletet sebészileg kimetszve visszapergethetjük az egészet és azt mondjuk neki: csak álmodta, hogy ő a király.
- Elég sok érvem lenne, hogy bebizonyítsam, hogy tévedsz. De most már nincs visszaút. Itt jön!"

Az alaphang világos. A hatalmi praktikákkal terhelt, egyszerre túlfűtött és cinikusan apatikus emberi létezés ócskaságait van hivatva pellengérre állítani. Fojtott indulatú előadás, amely a kollektív vád hangján szól koravén gyermeki bájjal szemlélve „felnőtt" hőseit. Calderón rövidre vágott története a vademberként, rabságban nevelkedő trónörökös, Segismundo sorsát követi, aki hol a trónon, hol épp a rabságban szenvedve kénytelen azt hinni, hogy a másikat csak álmodta.

A terepszínű lópokrócon apró zöld fák műanyagból. Csatamező. Lekapják a székről, máris trónterem lesz belőle. Vagy mi. Kovács Dániel maga tervezte díszlete meséből épít várat. A kontraszt, amely ezt a meseszerű környezetet egy zilált kor valóságos elemeivel tölti meg, működik. Hezitáló hőseink leplezni próbált hatalomvággyal bukdácsolnak benne egy olyan világban, amely meseszerű kegyetlenséggel pillanatról-pillanatra változik. Ami most érvényes, a következő pillanatban már nem az, s az azután következő pillanat minden addigi igazságát eltörli. Ha csak ennyit sikerült meglátni Calderón történetéből, már érdemes volt színpadra álmodni...

Itt ez a Sigesmundo, aki Keresztes Tamás megformálásában az élet nagy lúzereként hagyja magát becsapni, és ugyanolyan lelkiismeret furdalással röhögünk rajta, mint anno az iskolában, amikor valakinek véletlenül a fejére esett egy ablak. Keresztes újabb és újabb színekkel mutatja a szívesen rá osztott vesztes típust, a karakter humorával árnyalva a legmélyebb tragédiákat. (Végh Zsolt és Stefanovics Angéla filmjében például, a filmszemlén most bemutatott Messze Európában című alkotásban egy tragikus sorsú falusi tanárt formál zsigerből jövő humorral, aki két teljes osztályt veszít el egy számháborúban...) Lengyel Ferenc álszakállas, kordgatyás, uralkodásba fáradt uralkodója, Jordán Adél pompás férfi-nő váltakozása, Takátsy Péter finnyás hataloméhsége, Pelsőczy Réka mint pipiskedő szőke, Elek Ferenc fontoskodása, Mészáros Béla sztenderd visszafogottsága, ezek így mind hasznára vannak az előadásnak. Benedek Mari korhű spanyol abroncsra tervezett, szándékosan gázos tüllfantáziái is.

Talán "a kor nem értése", vagyis az, hogy a világ megértésére tett kísérleteket - a 17. századi Spanyolország értékvesztő zűrzavarához hasonlóan - saját korunk is rendre föladja, sarkallta az alkotókat arra, hogy vers helyett prózában szólaljanak meg. Jékely Zoltán klasszikus fordításában még így hangzik a lényeg:

"Mi az élet? Őrület.

Mi az élet? Hangulat.

Látszat, árnyék, kábulat,

Legfőbb jói: semmiségek;

Mert álom a teljes élet,

Holmi álom álma csak!"

Modern gondolat. Az újkor küszöbén álló Calderon-i Európa költészetébe burkolva. Calderón gondolati korszerűségét a Kamra előadása másfajta formába csomagolja. A költészetet nem a szövegben keresi, de - nem kell aggódni - megtalálja. A realitássá magasztosuló mesében, az érzelmek hullámzásában, a gesztusokban, a lírává sűrűsödő piszok prózai valóságban. Könnyen lehet, hogy ez az utcai nyelvből színpadivá nemesített szöveg, a nagy múltú klasszikusból korszerűsített dialógussor a jövő színháza. Végső soron Shakespeare is ezt csinálta.