(Isten meghal)

Apa dráma. Apa-fiú dráma. Isten dráma. Öregség dráma. Én dráma. Szövegdráma. Állandó önreflexió. Játék az újmagyarral. Halálos adag röhejes nyelvi sűrítmény.

"FIÚ

A magyar színház, uram. Félti a bőrét a néző dühétől,

félti a bőrét a kritikától, a szomszéd színháztól,

a minisztertől, az időjárástól."

VAGY:

 "KIRÁLYNŐ

...a rendezők sem rosszabbak a Deák tér vásznánál"

 VAGY INKÁBB:

 "AMÁL

Gyerekek, ne ássatok olyan mélyre, mert feljön a talajvíz."

(Esterházy Péter: Én vagyok a te*)

Esterházy drámája sok minden igen, ami nem. Úgy dráma, hogy nem dráma. Illetve úgy nem dráma, hogy közben dráma. Apa dráma. Apa-fiú dráma. Isten dráma. Öregség dráma. Én dráma. Szövegdráma. Állandó önreflexió. Játék az újmagyarral. Halálos adag röhejes nyelvi sűrítmény.

A túlhajtott akció és az akció hiánya. Kényszer a "Mióta tudom, hogy meghalok..." kezdetű életesszenciák állandó továbbgondolására. Folyamatosan prezentált gondolkodnivaló. A gondolkodnivalók egymásra torlódása. Mondhatni tobzódása. Egészen addig, míg fel nem oldódnak egy-egy sűrített drámai pillanatban. (Ú.m.: testvéröccsök freudi legyilkolása.) Továbbá női princípiumok nyelvi újragondolása. Szolgáló (típus), királynő (típus). Játszadozás a 2 in 1 gondolatiságával. Női típusok átjárhatósága. Látens ellentmondásossága. Nagyon is látható ellentmondásossága. Állandó röhögtetés. És a röhögés elfojtása. (Vö.: Coitus interruptus!) Ezt nektek pajtási gesztus.

A tízparancsolat első parancsára létrehozott szöveg (Én vagyok a te Urad, Istened...) a szerzői én pimasz azonosítása az első parancsolattal. A saját univerzumában. Mert ott teheti. Az ő univerzuma a megszólalásig hasonlít a mi univerzumunkra. A megszólalás után is.

Az istenatya-teremtő-alkotó-szerző-apa-és egyben fiú maga az író. Ha úgy vesszük. Erre utal az Én vagyok a Te, azaz a töredékességében sokjelentésű cím is, amely végletesen lecsupaszítva az emberi létezés kínosan szép értelmét, a másikkal (...) való teljes azonosulást jelenti. De magában foglalja azt a fajta szeretetalapú alá- fölérendeltségi viszonyt is, amelyben az alárendeltek folytonosan kikezdik a fölöttesek (szokás)jogi státuszát. Hogy aztán fordított leosztásban mély felháborodással vegyék tudomásul ugyanezt. Egészen addig, míg az - alkotó gondolatokkal játszadozó - egyed eljut a legfensőbb magasságokig, és megtapasztalja, milyen nehéz sors istennek lenni. (Hólapátolás.)

Gothár Péter a maga tervezte térben alkotótársként és művészi szövetségesként tette színpadra Esterházy Péter darabját. Színészei mindent eljátszanak, amit el lehet. Ha kell, akciót, ha kell, szöveget. Egy testben több figurát. A konkrét alakok változó jelentéstartományait. A sűrített irodalmi szöveg egymásra rakódott rétegeit. Izgalmas vibrálással töltik ki a zsinórpadlásról alá lógatott, halványan kilengő játékhely virtuális tereit. Legelsősorban Znamenák István, akinek, hadd ne írjam le még egyszer, az Úr alakjában ki mindenkit kell egyszerre eljátszani. A legszebb talán, ahogy az atyában a meggyötört apát, az apában az atyát, és még a - valahai - fiút is...

Szabó Kimmel Tamás a riadt tekintetű Fiúban a minden fiúban ott rejlő potenciális apagyilkost, Schell Judit (Amál) és Molnár Piroska (Királynő) pedig olyan női stílusgyakorlatokat ad, hogy beleremegnek még a Wesselényi-féle összeesküvés színpadon tartózkodó tagjai is. Egytől-egyig.

Innentől törvényszerű, hogy a halál a fiú képében jelenik meg az apának. De a fiút (halált) nem tudja csak úgy simán lelőni, mint tudattalanjában a testvéröccseit. Annak ugyanis golyóálló mellénye van. Szóval, eljött az idő. Mondhatnánk úgy is, idő van. Immár az atyának kell távozni. (És Isten meghal.) Szerényen. Zárójelben.

Hát, így.  Aztán majd megint lesz valami.

* A szöveg eredetileg a cím ilyen írásmódjával jelent meg a Jelenkorban. A webes változat itt olvasható.