Játék képkivágással

Ballada, teli csöndes szomorúsággal, humorral enyhítve - adja instrukcióba Ödön von Horváth, a különbség csak annyi, hogy itt a humort csöndes szomorúság enyhíti.

Néha jó, ha az embernek van ideje előadás közben máson gondolkodni. Ödön von Horváth darabját, a Kasimir és Karolinét az Örkény Színház fekete kerettel körülvett kivetítőnyi nyílásban adja. Film húsvér szereplőkkel. Hol csak lábak, hol csak fejek, felsőtestek látszanak, elölről, hátulról, oldalról - a legkülönfélébb képkivágásban. Gyorsan pergő jelenetek 1932-ből, a müncheni Oktoberfestről, Parti Nagy Lajos aktualizálásában. Sodró szöveg, pimasz humor, rövidre vágott életképek, miközben a zongorista (Darvas Ferenc zeneszerző) nem csak zenél, de kifinomult stílusérzékkel föl is vezeti a jeleneteket. Sodor a humor is, amely szellemesen közvetíti a látnivalót, hol ez, hol az a testrész marad le, hol épp a lényeget kell nekünk magunknak kitalálni, a zeppelin égbe emelkedésétől a vásári módra mutogatott testi hibások színielőadásáig. Hogy mi a gond mégis Bagossy László rendezésével? Úgy jó ötlet, hogy nem jó ötlet. Ha a néző az elején ráérez - a jócskán meghúzott szövegből készült - két órás előadás sziporkázó fordulatainak ritmusára, már nem éri meglepetés. A sziporkák jönnek, a legnagyobb a végére tartogatva, minden a helyén, mégis...

Van idő elkalandozni.

Latolgatni például - ha már a karakterekkel a színpadról áradó fergeteges színészi életkedv ellenére sem tudunk teljesen azonosulni -, mi az, ami mégis rabul ejt von Horváth szövegében. (Melyet mellesleg mai napság ugyanúgy illik sárba rángatni, mint egekig magasztalni.) A jelenidejűség. Oly groteszkül elhalálozó szerzőnk, aki nagy szerencséjére a fasizmus teljes elszabadulását már nem élte meg, köznapi figurák köznapi sorsába fogalmazta, hogy 1932-ben épp hol tart a világ és szerinte mire készül. Vásári kavalkádját nem harsogta túl, csupán egy színes lenyomatot készített. Kasimirről, akit épp kirúgtak a sofőri állásából, s bár alapból depresszióra hajlamos, jótékonyan szemlélődő alak, adott esetben belőle is kijön az állat... Karolinéről, aki eredetileg ugyan erkölcsösebbnek képzeli magát, ám mégiscsak elhagyja Kasimirt, noch da zu biztos állással rendelkező, magasabb társadalmi körökben mozgó férfiak oldalán szeretne vigasztalódni. Vagy itt ez a Merkel Franci, akit a paragrafusok tesznek tönkre, plusz egy börtönben szerzett tüdőbaj. Hozzá még a Franci aktív agresszivitását eltűrő Erna is...

Bagossy legnagyobb erénye, hogy megőrzi a darab jelenidejűséget. Nem fenyegetőzik a jövendő világégéssel. Nem sulykolja, mi volt és, lám, lám, mi lett belőle... Nem húz el Horváth mellett, hogy az utókor kényelmes pozíciójából mondja meg a tutit. Ránk bízza, hogy melyik figurába mit látunk bele, hogy a harmincas évek Münchenjében milyen előképet találunk a huszadik század véres közepéhez, hogy mit látunk meg és mit nem az ördögi korból. A jelenre nézve sem oktrojál ránk semmit. Teljesen önkéntes párhuzamokat állíthatunk.

Eggyel izgalmasabb lenne viszont a feladat, ha mélyebben élhetnénk át a történet apró tragédiáit, az emberi életnek azokat a kívülről talán jelentéktelennek látszó történéseit, amelyek elvezetnek születéstől egészen a halálig. Akkor talán nem maradna időnk ennyit mélázni... Mondjuk azt, hogy az előadás szellemessége elfedi azt is, amit nem kellene? Lehet. Talán. Ki tudja.

Ballada, teli csöndes szomorúsággal, humorral enyhítve - adja instrukcióba Ödön von Horváth, a különbség csak annyi, hogy itt a humort csöndes szomorúság enyhíti.

A szöveg amúgy lehetőséget ad erre is, arra is. (Eggyel növelném ezzel a Horváth-rajongók táborát.) És azért van mit elnézegetni. Itt van például Széles László Francija, akibe így is belesajdul a szív. Hámori Gabriella húsz évesen huszonötnek látszó Ernája, akit a majomnő, Juanita szerepében van kedvünk inkább megsiratni. Szandtner Anna, aki különálló fejekből, karokból, lábakból kénytelen egy egész bolondka Karolinét összerakni.  Polgár Csaba szánalmas sorsú Kasimirje, Máthé Zsolt szánalmas nevű Schürzingere. Csuja Rauchjának haldoklása, Mácsai Speerjének szürke eleganciája...

Bár várunk rá két órát, végül bejön az ötlet. Ahogy Fellini hajója, a masinéria leleplezi magát. Eltűnnek a rést keretező fekete falak, marad a csupasz színpad. Ez azért is jó, mert valahol a negyvenedik, ötvenedik jelenet táján már sokat foglalkoztunk azzal, hogy mi van a takarás mögött. Túl sokat is.