Jelentés a gyönyörök kertjéből

Őrülésének hullámzó fázisairól akár pszichológiai tanulmányt lehetne írni, de minek. Sanszos, hogy ez a Lear modernkori színháztörténetet ír.

"...pátosz,

meg aki rátosz."

Csodálatos újmagyarra fordította Varró Dániel a Lear királyt, nem is annyira a kifejezéseket, de a beszédmódot, a hangulatot, a modern nyelvi humort, egészében a mai nyelv izgalmas újszerűségét idézve meg. A szöveg pátoszát ezzel a mindenből gúnyt űző, rakoncátlan humorral oldja, miközben a fősodorban hömpölyög, árad a tragédia - a birodalmát hízelgő lányai közt kétfelé osztó, a szótlan harmadikat kitagadó Lear király kezdettől fájdalmas története. A szöveggel - mely a királyi rangját eldobó Leart egy laza gesztussal hétköznapi halandóvá nemesíti - adekvát a játékmód is. A Nemzeti Színház szabadon csapongó, vadul változatos, mégis letisztult látványvilágú előadásában mai gesztusok, ismerősen új, de modernségükkel nem hivalkodó, inkább meseszerű groteszkumba hajló viselkedési formák jelennek meg. Több szinten zajló gondolkodásunknak megfelelően így egyidejűleg csodálhatjuk a mese sziporkázó színpadi színeit, nyugtázhatjuk (bizsergő ámulattal) bizarr szereplőit, elmulatozhatunk a felszíni réteg vicces mozzanatain, miközben az elszabaduló tragédia egyre jobban szorongathatja (Learé mellett) a mi torkunkat is.

Gothár Péter rendezése elsöprő erővel hat a nézőre.  Azt is mondhatnánk, Nemzeti Learből jeles.

A látványt amúgy a Shakespeare-t száz évvel megelőző Hieronymus Bosch festményei ihlették. (Díszlet: mint mindig, szintén Gothár.) Az emberi gonoszság démoni ábrázolójának egyik látványos jelenete A gyönyörök kertjének triptichonjából való. A női testet benyelő, madárfejű figura trónusáról egy lepel lóg alá, amely félig beborítja az alatta tanyázó bűnt. E poklot jelképező sátáni lepel kap testet, s a történet előre haladtával egyre nagyobb jelentőséget a színpadon. Ráhúzzák, rátekerik egymásra, beleburkolóznak, kiburkolóznak belőle. Ebben a lepelben függesztik alá végül atyjának végső bánatára a szétterülő hajú, halott Cordéliát is. Mágikus anyag. Nyúlik, folyik, rátapad arra, akire ráterítik, szorosra fogva fölnagyítja, elrajzolja az arc vonásait. De nem csak ez. Ott a színpadon Bosch egész szimbólumrendszere. A középső lány, Regan fején a haj csalárdságot jelentő tölcsér formájú, lábán "csontcipő", ami gonosz emberről tanúskodik. (Jelmez: Izsák Lili.) De ott a színen a pokolbéli dob is, meg a trónus alatti kerek luk, amelybe Bosch festményén a hányadékot és a fekáliát ürítik, és egyáltalán a színpad közepét uraló, féloldalas, szikkadt levelű fa árnyékában életre kel egy egész őrjöngő bestiárium...

Bosch, a démoni tréfacsináló művészete gyönyörű hármas egységben simul össze egyrészről Shakespeare, másrészről a rendező Gothár Péter művészetével.

Kulka Jánosról annyit lehet mondani, hogy itt van előttünk maga Lear. Gőgjével és esendőségével, elvesztett önbecsülésével és elvesz(teget)ett gyermekeivel. A szemünk előtt éli meg tragédiájának minden mozzanatát, a tragikus tévedéstől a tragikus vég beteljesülésig. Ebbe-abba már idő előtt beleőrül, később aztán pengeélesre józanodik, attól függően, hogy azt, amit lát maga körül, akarja vagy nem akarja látni. Egy-egy sérelmébe beleöregszik, majd  újra ruganyosra fiatalodik. Őrülésének hullámzó fázisairól akár pszichológiai tanulmányt lehetne írni, de minek. Sanszos, hogy ez a Lear modernkori színháztörténetet ír.

Első látásra mindenképp nagyszerű gondolat volt Cordélia figuráját Mészáros Piroskára osztani. Megjelenésében, habitusában valódi újgenerációs Cordélia. Ám egyelőre még rogyadozik kissé a szerep súlya alatt. Megjelenésének eleve vesztésre ítéltetett ártatlan dacossága valamint a korszellemmel és közízléssel való elszánt szembeszegülése ezzel együtt nehezen felejthető alakká teszi.

Az egész társulatot izgalmas belső tűz vezérli - az előadás minden mozzanata ebből a tűzből születik. Schell Judit Reganjának gyilkosan izzó szenvedélytelensége, Alföldi Róbert Cornwalljának pusztító puhánysága, Nagy Mari visszafojtottan perverz Gonerilje, Marton Róbert háttérben maradó, mégis nagy hatású Albanja. Gálffi László pontról-pontra hitelesre szerkesztett, jellemváltó Gloucesterje, vagy a Znamenák István Kentjéből sugárzó racionális, mégis feltétlen szeretet. És itt még nincs vége. A színpad hátterében vonagló, akasztott emberalakok ugyanolyan hitelesek, mint Makranczi Zalán Edgárja, aki fiúi szeretetből, férfias gyengédségből és hezitáló hősiességből ír a történetbe simuló önálló sorstörténetet.

"Hasadj meg, szív, hasadj meg légyszíves!"

Mondja Kent, majd elvonul Lear után a halálba. A világot a kielégíthetetlen szex- és hataloméhség mozgatja, mondja Gothár Péter látomásokban fogant Learje, és úgy tűnik, hiszünk neki. Még akkor is, ha Edgár ördögi mosollyal utoljára még arra figyelmeztet, hogy ne tegyük. "A régiek szenvedtek itt. Ilyesmi/ Velünk, újakkal sosem fog megesni."  Ühüm.