Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai - Örkény Színház

Jelinek és Zsótér

2012. január 13. -
Frauenhoffer György -
Fidelio -
Hozzászólás

Elfriede Jelinek 1977-es darabjának bemutatója régi tartozása a magyar színházaknak. Több, mint harminc év után az Örkény Színház törleszt.

Egy egészségesen fejlődő színházi kultúrában a címszereplők egyike sem szorulna különösebb bemutatásra. Zsótér Sándor a könnyebb, őt ismerjük. Lehetne azt írni, hogy "nagy kvalitású színházi ember" ami tartalmában igaz, grammatikájában fals lenne: aki látta, úgyis tudja. A nagyobb baj a Jelinekkel van. Elfriede Jelinekkel, a Nobel-díjas osztrák szerzőnővel, akinek eddig egyetlen árva félig szcenírozott előadását és egy felolvasó-színházi estjét láthatta a hazai nagyérdemű. Álljon itt: egyiket a PanoDráma - Kézimunka -, másikat - Pihenő - a Krétakör és Bagossy László jóvoltából. Könyvesboltok eldugott polcain találhatunk még néhány (a szükségesnél mindenképp kevesebb) regényt, esetleg megnézhetjük a Zongoratanárnőt. Nagyjából ez az, amit tudni lehet ma Magyarországon az elmúlt évtizedek legfontosabb és egyben legérdekesebb szerzőnőjéről. Mondjuk ki: Elfriede Jelinek ismeretlen vendég nálunk.

Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai (fotó: MTI, Kollányi Péter)

Mindez csak azért fontos, mert a Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai (továbbiakban: Mi történt...) egy piszkosul nehéz darab. Nehézségének elsődleges forrása pedig nem valami bevehetetlen intellektuális manőver (az is, persze, az is), hanem egy harminc, de legjobb indulattal is húsz éve tökéletesen mellőzött színpadi nyelv. Csehovhoz szoktatott fülünk nehezen áll át erre brilliánsan nyers, brutálisan őszinte, és mindenekfölött egyenes beszédre.

Jelinek darabja nagyjából onnan indít, ahol Ibsen Nórája véget ért. Azzal a lendülettel azonban, ahogy Nóra becsapta maga mögött a babaház ajtaját, az ibseni kontextusról is leszállt minden rárakódott por és mítosz. Jelinek Nórája nem finom lény, nem hallgat el, nem utalgat, hanem a szavakat, szituációkat a maguk banalitásában közli. Jelinek az ő üressé vált alakján keresztül kísérletezik, keresi nő és férfi helyét a húszas évek kapitalizálódó világában, szerepeket erőltet rá, a harcos feminista és a kitartott házicica frázisait adogatja a szájába, úgy hogy közben óhatatlanul is leleplez és zavarba hoz.

Zsótér munkái jó ideje egy többtényezős képlet eredményeként jönnek létre. A dramaturg Ungár Júlia fordítása talán még sosem volt ennyire szembeszökően nyers, puritán és visszafogott. Sehol egy felesleges jelző, egy nézőbarátra puhított mondat. Az osztrák szerzőnő szövege kíméletlenül recseg és ropog a színpadon, ahogy kell. Ambrus Mária talált tere távoli asszociációkra épít. A Magyar Rádió 14-es stúdiójának pontos mását húzta fel, a maga szocreál burkolatával, neonfényes világításával, mikrofonokkal. Ami ebben a térben elhangozhat, akár egy rádióműsorban, az végig valódi reflexiók nélkül marad: kommunikáció az egyirányú kinyilatkoztatások szintjére redukálódik. Apró érdekesség Nóra mellé: évtizedeken keresztül ebből a stúdióból szólt a Szabó család.

Benedek Mari jelmezei kiragadják a történelmi kontextusból a drámát és a húszas évekből akárhova helyezik azt. Bárhova, ahol vadkapitalizmus értékrendje általános, mindennapi gyakorlattá vált. Zsótér az ízekre elemzett szószínház mellett kivételesen nagy hangsúlyt fektet ez alkalommal a mozgásra. Ladányi Andrea koreográfiája állandó mozgásban tartja nem pusztán a színészeket, magát a teret is, forgószínpadostul, mindenestül. Mintha minden, ami a színpadra kerül, azt a bizonyos utolsó, Jelineknek viszont kiindulópontként szolgáló tarantellát járná.

Kétség nem fér hozzá, hogy a Mi történt... Kerekes Éva jutalomjátéka. Állhatna itt az is, hogy neki lett írva, ami bizonyos szempontból igaz is, hiszen rendező kifejezetten az ő számára keresett darabot. Kerekes pedig cserébe az előadás két és fél órájából egyetlen percet sem igyekszik megúszni. Nórája kétségbeesetten elveszett és üres még akkor is, amikor határozottnak mutatja magát. Akrobatikus mutatványok tucatjaival tesz minden elhangzó szó után kérdőjelet, bájos erőlködéssel mondja fel a betanult szólamait, feminista kiáltványok sorait épp oly pontosan idézi, mint Mussolinit és Hitlert. Táncol a kínálkozó szerepek között, egyik percben a robosztus és ellentmondást nem tűrő Weygangjának (Vajda Milán) akarat nélkül gügyögő háztartási cikke, másikban a mazochizmustól életre kelt Torvald (Debreczeny Csaba) lovaglópálcás dominája. Vad alakváltásaival sorra gyűri maga alá (minden tekintetben) az őt körbevevő alakokat: a jelszavakkal kitömött munkásnőket (Kosik Anita, Kulcsár Viktória, Törőcsik Franciska), a Nóra nyomdokaiba lépő, dührohamban kitörő Évát (Szandtner Anna), a gátlásait és méltóságát egyaránt levetett Lindénét (Kerekes Viktória). Kerekes Éva alakításával összpontosítja magában mindazt, amitől Jelinek darabja igazán izgalmas lesz: a legnagyobb természetességgel állítja egymás mellé a legtávolabbi ellentmondásokat. A néző pedig, ha kellő figyelmet szentel neki, ugyanilyen természetességgel fogadja el azokat.