Kiműthető az idő?

A Thália és a Stúdió K darabjai nemcsak a csáthi lélek rétegeit hajtogatják előttünk a színpadon, hanem a szövegek sűrű összefonódásával az ismert elbeszéléseket értelmezik újra. Eltérő fogyaszthatósággal.

Annak ellenére, hogy Ignotus a Nyugatban száz évvel ezelőtt A Janika és a Hamvazószerda megjelenésekor már drámaíróvá avatta Csáthot - "Csáth Géza fölvonult a színpadra s ott is fog maradni" - a köztudatban továbbra is, mind a mai napig elsősorban novellistaként szerepel, ez pedig nem véletlen. Mert Csáth a színpadon igenis kőkemény, izzasztó munka mind alkotói, mind befogadói szempontból. Különösen akkor, ha nem azon kevés színdarabjainak egyike kerül a színpadra, hanem a novellákból összegyúrt, jó esetben dramatizált "Csáth-világkép".

Ennek a problematikussága elsősorban a Thália Színház Arizona Stúdiójában előadott Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának produkciója közben érződik. Az Egy elmebeteg nő naplója a csáthi világ egy igen-igen komor, nyomasztó, színházi játékként különösen nehezen emészthető verzióját adja, ugyanakkor sebészi pontossággal és kíváncsisággal vág bele éles szikéjével a textuális szövetekbe, hogy azokat egymással játékba hozza, alkalmanként egymásra vetítse. Ez a bátor, egy amúgy is nehezített terepen való kísérletezés - minden komoly dramatikai komplikáció ellenére - a legérvényesebb, legazonosabb s így legsötétebb Csáth-élményt nyújtja. Dömötör András rendező és Brestyánszki Boros Rozália az előadás szövegéhez a Brenner Józsefként publikált idegorvosi szakmunkából és a Gizella nevű nő irodalmi szintű naplójából összegyúrt kórtörténetet, valamint egyéb, közismert novellákat használtak fel, életrajzi elemeket is felvillantva. A színpadon nagy, kétemeletes dobozba szorulva játszanak, amin két-két ablakban folynak a kínzó jelenetek többször egymással párhuzamosan. A látványban minden a nyomasztást hivatott szolgálni: a dobozdíszletet kívülről fehér csempe fedi, a kis ablakokban a plafonról egy-egy százas égő csupasz körtéje lóg, félelmetes fémeszközök villannak, a jelmezek pedig sötétszürke, egyszerűre szabott, irodista egyenruhákból állnak, még a beteg Gizellának is - mindebből könnyen összeáll akár egy mai magyar klinika embertelen, fegyelmező, zárt tere.

Gizella története kevésbé egy sztori elbeszélése, mint inkább egy konstans szenvedésállapot hűvös ábrázolása, amit az egyes, olykor megmagyarázhatóan odaillő, olykor teljesen apropószerűen előhúzott Csáth-novellák delíriumos jelenetei szakítanak meg (Anyagyilkosság, A varázsló kertje, Szombat este). Azonban a száraz orvosi szakszövegek és az irodalmi novellák párbeszéde alapvetően nem működik, nincsenek kapcsolatban egymással, még ha a színészek a kísérletezésre alkalmasak is volnának. A címszereplő, G. Erdélyi Hermina aprólékosan kidolgozott kényszermozgása, kimerevített tekintete és megrendítő monológjai egy megtört, félelmekkel teli asszony katatón állapotát mutatják. Az ablakkereteken belüli játéktere túl szűk a szélsőséges mozdulatokhoz, és írásmegszállottsága sem hangsúlyozódik úgy, mint a Szász-filmben a papírjától megfosztott Gizella falakat beborító írásfestményeivel. De épp legapróbb mozdulatai a legemlékezetesebbek, ahogy a melle előtt egyfolytában babrál a kezével, ahogy két ujját folyton keresztezgeti. A Csáthot játszó Pálfi Ervin mozgása szélesebb skálán mozog, és karaktere is látványosabb változáson megy át az előadás végéig. A nőt egész végig faggató, vizsgáló, kínzó orvos a végére saját pszichózisainak áldozatává válik, és a Taxidermia preparátorához hasonlóan saját testén végzi el utolsó kísérletét: nagy trancsír és agyvelődarabkák záporában kioperálja fejéből az időt (A sebész). De hiába a csáthi horror, a remek színészi gárda ellenére a jelenet hatástalan marad, ahogy az előadás legtöbb jelenete is. Itt nem a drámaíró Csáth, hanem az elmeintézet orvosa vonult föl a színpadra, és példásan ábrázolta a kóreseteket.

A Stúdió K-ban játszott Józanok csendje ennél sokkal "irgalmasabb" a nézővel és nem orvosi kínzóeszközökön keresztül szűri át az írói életművet. Mezei Kinga Csáth-egyvelege sem vállalkozik sokkal összefüggőbb szövegek végigkövetésére, sőt, jelenetezése talán még mozaikosabb, sokrétűbb az előzőnél. Az ivás népkarakterisztikus műveletére és a sikertelen szerelmek epizódjaira felhúzott, apró dramaturgiai kapcsokkal, kellékekkel egymáshoz rögzített novellafüzér mégis egy rácsodálkozni valóan őszinte, megejtő színpadi egészet ad ki. A színes kaleidoszkópba rendeződik az élet súlya alatt megtört, saját kudarcaikat, tragédiájukat magukból folyton kibeszélni kényszerülő, szomjas férfiak tablója. A kis csapatban mindenkitől kapunk felejthetetlen jeleneteket: Hannus Zoltán (Krapek) a szigorú, nyers és visszatarthatatlan férfierő hordozója, kitörése gyomorszorító egy nagyon durva verésjelenetben. Kovács Krisztián (Pali) verést követő monológja megrázó halott ikertestvéréről az apja szeretete iránt ácsingózó gyermek szemszögéből. Meggyőző az őrületbe szaladó Lovas Dániel (Richárd), és a legkiemelkedőbb pár perc Spilák Lajosé (Jakab) az emberi agyból kiműthető időről szóló szenvedélyes filozofálásáról, miközben egy cipót látványosan kibelez. És nem utolsó sorban emlékezetes Nagypál Gábor (Frigyes) egy szál gyufával tűzért kuncsorgó, tébláboló némafilmes figurája.

A történetek és az előadás központjában mintha csak ugyanazon testben Esterházy Egy nőjének alakváltozatai ("Van egy nő. Szeret. Van egy nő. Gy. (Gyűlöl)") bukkannának fel sorban Hommonai Katalin (Sári) játékában, a férfiak pedig mintha ugyanazt az archetípust és ugyanazt a mócsingot rágnák ugyanabban a kopottas pincehelyiségben. Mégsem zavaró, hogy mindenki csak mondja a magáét, mert gyönyörű összjátékról van szó. A borospince-kocsmának berendezett színpad minden darabja egy anyagból készült: fából van a padló, a falak, a hordók, a kupák, az egyes színészeket lekicsinyítő fabábuk, amik fentről csüngnek, még a zenészek (Hock Ernő, Ittzés Gergely, Pozsák Máté) szerszámai is, akik a halk jazzt szolgáltatják a kocsmahangulathoz. És túlságosan sok ez a fa ahhoz képest, ahányszor ebben az előadásban "a tűzzel játszanak", ahhoz képest, hogy ez az egész világ egy pillanat alatt meggyulladhat és porig éghet ezekkel a szerethető emberi roncsokkal együtt. De látványos tragédiákra itt nincs szükség, azok halkan-hangosan belül zajlanak, a végére csak beáll a részegek csendje.