lujza/kukac /ferdinánd /pont/hu

A honi szplín belengi az egész színpadot, teheti, hisz nemzeti.

"Éljen boldogan, Von Walter."

Korunk krónikus bizonytalanságának, fájdalmának, szomorúságának kifejezésére Alföldi Róbert Schiller Ármány és szerelem című darabját találta alkalmasnak. Mindent meghagyott benne, ami tragédia, de szinte semmi nincs benne az élet, a szenvedély boldogságából. Hacsak nem a zene. Innentől kevésbé bánjuk, hogy az Óbudai Danubia Zenekar nem csupán zenei háttere, de egyben díszlete, közönsége, aktív résztvevője, egyszóval közege a történetnek.

Makranczi Zalán magas származású Ferdinándja olyan fáradt, sápadt, kedvetlen szépfiú, a miniszterelnök elnyomott lelkű fiaként olyan önmagába forduló figura, hogy szerelme a köznépi Lujzával akkor is halálra lenne ítélve, ha nem szólna ellene minden társadalmi konvenció. Bánfalvi Eszter Lujzája fogcsikorgató modernséggel, Básti Juli Lady Milfordja szplínes öniróniával meséli el a hétköznapi létezés teljes lehetetlenségét. A honi szplín belengi az egész színpadot, teheti, hisz nemzeti. Molnár Piroska, Hollósi Frigyes végtelenül elhasználódott házaspárját már csak a lányuk sorsa fölött érzett aggodalom, a szenvedés adrenalinja mozgatja. Megejtő fájdalommal értesülünk róla. Kulka János Von Walter miniszterelnöke kozmikus magányában gonoszkodik. A nézőt mindvégig izgalomban tartó, hátborzongatóan sátáni figura. Szerelemtagadó rettentő apaként, és hidegfejű konspirátorként egyaránt a helyén van. Talán ez a Wurm (kukac) az egyetlen, aki igazán akar még valamit. De aztán mégse. Hevér Gábor hiperaktív hivatalnokfigurája mintha egy pillanatra hinne abban, hogy Lujza és Ferdinánd közé állva, ha a világot nem is (ez nem célja), de a saját sorsát megjobbíthatja.

Alföldi olyan tragikusan indít, úgy belebúsulunk az első felvonásba, hogy a tragédia beteljesülését a másodikban már csak kívülről tudjuk szemlélni, s miközben a zenekar-díszlet elidegenítő effektje végső ötletek híján túlműködik, mintha csak a jószerencse valamint Molnár Piroska mentene meg attól (a történet lezárásaként Mahler egyik gyermekgyászdalát énekli), hogy az örömtelen életű koravén szerelmesek halála ne fúljon nevetségességbe.  Ami azzal együtt nem lenne ildomos, hogy mindvégig nevetgélünk. Az előadás tragikus felhangját az irónia oldja, amely egészen váratlan helyzetekben csal mosolyt a néző arcára. Von Walter miniszterelnök böfögésétől kezdve Von Kalb udvari marsall (Vásáry André m.v.) férfiszopránként való megjelenéséig.

Napi örömökre végső soron semmi kilátás, meséli ez a prózai oratórium zenével kísérve, legföljebb annak örülhetünk, ha van módunk méltósággal megélni a létezés napi tragédiáit. Éljen boldogul Von Walter - mondja az egyszerű muzsikuscsaládba született Lujza a miniszterelnök fiának a vita hevében, főúri szerelme származására célozva. (Fordította: Forgách András.) Ez a legabszurdabb mondat, amelyet ezen a színpadon kimondhatnak. Mert a boldogságról itt nem beszél senki. Fáradt letargiával munkálkodnak azon, hogy valamiképp enyhítsék a kilátástalanság fájdalmát, a mindennapok szenvedéseit. Van, aki fölkavaró, dekadens szépségű ruhákban teszi, van, aki pizsamában. (Jelmez: Gyarmathy Ágnes.) Hollósi Frigyes megtört tekintetű apafigurája jön be az utóbbiban, hogy már az elején megmutassa, itt valami modern következik, jó lesz a dekódolással vigyázni. A rendszer föl is épül, majd halkan összeomlik. A lázadás szelleme önmagában kevés ahhoz, hogy mindvégig sikerüljön összetartani. És kevés Bánfalvi Eszter heroikus mutatványa is, amellyel sikerül Lujza figuráját mai alakká deheroizálni.

S itt jön a kérdés. Mire menne a művészet pimaszság nélkül? Mert hogyan is magyaráznánk mai világunkat, ha időnként nem lenne mód a klasszikusokat - korunk kívánalmai szerint - kibelezni?  A másik oldalról viszont. Biztos-e, hogy egy heroikus szerző heroikus művét kell deheroizálni ahhoz, hogy korunk nevetségességbe fúló betegességét ábrázoljuk? S pont Friedrich Schiller darabja alkalmas-e erre? Bár... ha azt vesszük, halála után Schiller sorsa talán még izgalmasabb, mint Haydné. Tömegsírba temették, majd húsz évvel később kihantolva megpróbálták a csontjait azonosítani. A koponyát a jóbarát Goethe kapta, hogy verset írjon róla. Megírta. A történet napjainkban folytatódik. Születésének 250. évfordulóján fölbuzdulva német tudósok újra kihantoltatták a Goethe melletti sírba temetett csontokat. Kiderült, hogy nem Schiller földi maradványai. Schiller koponyája tehát nincs meg. Már nem is keresik.