Magánmitológia

Oskaras Koršunovas új előadása, a Miranda olyan, mint ha A fekete hattyú Viharba keveredett volna.

Kezdjük a rendezői elöljáró beszéddel: "A vihar különféle módon értelmezhető. Igen gyakran felnőtteknek szóló tündérmeseként, tündérdrámaként (féerie) viszik színpadra, de operaként is feldolgozták már. A magam részéről jobban szeretem Jan Kott felfogását, aki A viharban a hatalomért folyó véget nem érő, abszurd küzdelemről szóló társadalmi drámát látja. Közelebbről nézve a hatalom és az egyén drámáját figyelhetjük meg. Ez a dráma örökös. Az embereket mindenkor szokás volt kies szigetekre száműzni, és ilyen szigetek a hatóságok szemében 'kellemetlen' emberek számára mindenütt létesültek. A Szovjetunió kies szigetek hatalmas területeiből tevődött össze, melyek a legjelentősebb alkotók otthonai voltak. Ezek mindegyike tele volt élettel, minthogy a száműzetés ezen körzeteiben eltérő véleményű kísérletek történtek a szellemi életük védelmére. A könyvek különös jelentéssel bírtak Prospero számára, ahogy a szovjet alatti életben is a könyvek adtak lehetőséget a szellemi ellenállás megőrzésére. Engem leginkább Miranda érdekelt a darabban. Legtöbbször tapasztalatlan hercegnőnek tekintik, jóllehet Prospero teremtette, ő Prospero lelke. Végső soron a kies szigetre való száműzetésben az alkotók mindig is megteremtették a maguk Mirandáit."  A könyvek megvannak, a sziget megképződik, a láthatatlan külső hatalmat érezzük, az egyén drámája átélhető - mindezt egy, a nyolcvanas évekbe helyezett thrillerben.

Prospero lakása aprólékosan berendezett, a korszak minden relikviája összezsúfolódik a padlón és a polcokon a már emlegetett könyvektől a szalagos magnón át nippekig és kisebb-nagyobb szobrokig, utóbbiak közül kiemelt helyet kap egy fehér porcelán- vagy gipszbalerina. A színészek elmondása szerint a díszletet ők maguk hordták össze, azaz a tárgyak nem csupán színpadi kellékek, hanem mindegyikhez személyes emlékek kötődnek. A tévében hírek, majd balett megy - a kurzus egyik emblematikus művészeti ága, melynek művelőit csodálták, rajongták -, a hattyú halála, a rádióból a releváns Csajkovszkij szól, pontosan úgy, ahogyan az az állami vezetők halálánál szokás volt. Az alkotók ezeket szintén átélték, számukra a világtörténelem lefordítható privát történetekre.

A lakásszigetre két embert száműztek: apát és lányát. A lány sajátosan, nehezen artikulál, heves, dacos érzelmi kitörései vannak, magát nem tudja ellátni, értelme azonban teljesen ép. Sakkozik, csodálja a balerinákat, állandóan a szobrocskával játszik, és kedvenc könyvéből, A viharból olvastat fel. Apa és lánya hüvelykujjai összeérnek, megtörténik a teremtés, indulhat a mese. A történet pedig önmagát meséli. Ez a sokadszorra játszott játék az adott helyzetben, adott rendszerben a túlélés egyetlen eszköze, a gondolatok és tettek szabadságának egyetlen manifesztálódási lehetősége.

A Prosperót játszó színész (Povilas Budris) elképesztő testtudattal és átváltozási képességgel ugrál a Shakespeare-dráma alakjaiba; helyváltoztatással - a szoba hátsó tolóajtaján túl is van egy sejtelmes fényekkel teli világ, a szigetre érkezők mind onnan jönnek -, hanghordozás-váltással, gesztussal vagy tárggyal, ruhadarabbal jelzi és teszi nyilvánvalóvá, épp ki szólal meg. Markánsak a metamorfózisok: a fejre húzott trikó és a trikó alá dugott földgömb megváltoztatja a testarányokat, így tud Calibanná válni, Aviator stílusú napszemüvegben és fejre kötött sállal lesz balettsztár Ferdinand, a kék fürdőköpenyről gond nélkül hihető, hogy varázserővel rendelkezik. A trónbitorló testvér azonban csupán egy katonai rendjelzéssel ellátott kabát: az ő bőrébe nem lehet empatikusan belebújni, az ő története nem átélhető annak, aki az elnyomástól szenved.

A játék energiaigényes és fárasztó, ezért időlegesen megváltás az apának, ha elalszik a lány. A nyugalom sötétjét és csöndjét villódzó stroboszkóppal és zajhatással Ariel megjelenése töri meg. A katonai gyakorlóba öltöztetett szellem az egyik szekrényből, gnóm módjára összekuporodott testtartásban kerül elő. Gonosz kis szolga módjára hadarva jelent gazdájának.

Arielt nem játszhatja el Prospero, új színész megjelenése megtörné az addigi gondolati egységet, így a szellem a Mirandát alakító színésznő, a hatalmas energiakoncentrációval játszó, a retardáltság kliséinek csapdáit tökéletesen kikerülő Airida Gintautaite. Ha annak a logikának a mentén haladunk, hogy mind Ariel, mind Miranda függőségi viszonyban van Prosperóval, ráadásul nők, érthető ez a rendezői döntés. A drámai és a színpadi karakterek élete egymásba ér.

Ariel eltűnésével ismét visszatér(het) Miranda. E ponton azonban meginog addig felépített építmény: Prospero Calibanként leteperi a lányt. Egyértelmű a helyzet, nemi vágyait élné ki rajta. A családon belüli erőszak, mint a kiszolgáltatottság legszélsőségesebb szituációja, még akár bele is illene a függőségbe, abba, hogy a száműzetés személyiségzavart eredményezett, ám az elnyomásban a túlélést jelentő játékosságba ez a megnyilvánulási forma számomra nem illik bele.

Ha nem lenne Darren Aronofsky filmje, bevallom, zavartan állnék az előtt, hogy a zárlatban Miranda tütübe öltözve jelenik meg három kartáncos hölgy és egy, a már említett Ferdinand-attribútumokkal felruházott fiatalember társaságában. (Közbevetés: Airida Gintautaite minden addigi mozdulatán látszott, hogy uralja testét, ezért egészen kiábrándító, hogy koreográfus híján ebben a jelenetben minden varázs elveszett, és béna kis műkedvelő ugribugrinak tűnt, amit csinált.) A politikus olvasatból ez a vég kizökkent, a látottakat pedig visszamenőleg új kontextusba helyezi: Prospero színháza egyszemélyes, végig egyedül volt, Ariel, Miranda csupán képzeletének szüleményei. Talán egykor léteztek, de a jelen a teljes kirekesztettség, a vodka delíriumával időlegesen enyhített magány és társadalmi kivetettség, fizikai és szellemi fogság.

Kiutat a telefon másik végéről vár. Prospero reménytelenül tárcsáz. Hogy egy másik szigetet hívna, vállalva a lehallgatást, vagy magát adná fel, meghajolva a hatalom akarata előtt, nem tudni. Egyes megfejtések szerint Gonzalót próbálja elérni. A visszahívás azonban túl későn jön.

2011. július 17. 20:30 - Erkel Ferenc Művelődési Központ, Gyula

Miranda - OKT, Vilniusi Városi Színház