Már a dilettánsokat is üldözik

... lágyan ringató, jófajta unalom lengi be a színt, ostyába csomagolt szplín. Még azt a vérbajos nemi aktust is, amelyben a fölhorgadó férfiasságú Pécuchet veszíti el régóta őrzött szüzességét.

"A torony mellett egy páva kaszál..."

(Gustave Flaubert, Forgách András: Dilettánsok)

A mélységes mély emberi tartalom, amely ott lappang Ascher Tamás előadásaiban, megejtő szépséggel búvik meg ebben is. A dilettánsokat nem szeretjük, kivéve ha már őket is üldözik. Mert a dilettáns is ember. És így vagy úgy, de mindannyian dilettánsok vagyunk. Bouvard és Pécuchet. Két ártalmatlan agglegény - már amennyire emberi lény képes ártalmatlan lenni - a tizenkilencedik század közepén, a kisebbik francia forradalom (1848) előtt és alatt. Kisváros. Plébános, jegyző, orvos, polgármester, fűszeres, asztalos. Még maga a gróf is. Ja. És az adófelügyelő. Mindenki, aki kell. A két volt párizsi kishivatalnok megkísérel beilleszkedni, (felülkerekedni rajtuk?), miközben heroikus igyekezettel próbálják megváltani a világot. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy orbitális ostobaságokkal tömik egymás és a környezetük fejét. (...) Közben szarszagú gyümölcsöt termelnek, és már alapjáraton kicsinyesek, unalmasak és pitik. Lehet rajtuk röhögni.

Úgy általában véve lágyan ringató, jófajta unalom lengi be a színt, ostyába csomagolt szplín. Még azt a vérbajos nemi aktust is, amelyben a fölhorgadó férfiasságú Pécuchet veszíti el régóta őrzött szüzességét. A cselédlányról nem mondhatjuk el ugyanezt. Ő amúgy a napi rutinban észre sem veszi az aktust. A zsigeri idiotizmusból táplálkozó reflektálatlanság e tizenkilencedik századi francia vidék teljes közegét jellemzi. Gustave Flaubert regényét Forgách András dramatizálta a Katona József Színház színpadára. Nehéz nem beleképzelni a mai magyar "idillt".

Akárhogy is, a dilettánsok nem tudnak e masszívan idióta, nihilista közegen fölülkerekedni. Nem elég dilettánsok. Másrészt van bennük valami... hogy is fogalmazzunk.. szerethető. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy foszlányokban felfedezhetők bennük az emberi szerethetőség maradványai? Mert a többiekben ilyesmi végképp nincs. Taszító igénytelenségük vidáman győzedelmeskedik a másik kettő hülyeségén. A gróf közösségi tevékenysége részeként fegyelmezetten ünnepli az "ellene zajló" forradalmat, a forradalmárok meg.. Azokról ne is beszéljünk. Szellemileg egyöntetűen visszamaradott csőcselékként skandálják azt, amit ilyenkor a csőcselék skandálni szokott. Az emberi természet mélyről jövő ostobasága itt kérkedő sandasággal párosul. Itt senki nincs senkivel. Viszont mindenki mindenki ellen van. Zsigerből próbálják a másikat lenyomni.

Ha hosszan nézi az ember, már-már oda jut, hogy az élet vagy dögunalmas vagy undorítóan szörnyű. Akkor már inkább az unalom. A szigorú tekintethez, mely a világot ily módon szemléli, mégis egyfajta megbocsátó attitűd párosul. Hát, ez bizony ilyen. Életnek nevezzük és a mienk.. Már ez is valami.

A Katona társulata finomhangolással hozta létre a produkciót. Valóban ugyannak a regénynek a lapjairól keltek életre, itt senkinek semmije nem lóg ki, a kép egységes és plasztikus, a lélektelen létezés véglényeit látjuk, az újőskor parazitáit, akik ráakaszkodnak a másfajtára, akik megtagadnak mindent, amivel, ha csak lelki értelemben is, nem lehet ütni, lőni, vágni, továbbá mindent, ami nem a primér szükségleteiket elégíti ki. Erről szól az összes gesztus. A fitymáló szájtartás, amely Ónodi Eszter szép arcát hivatott elcsúfítani, a szökellő járás, amellyel Fekete Ernő grófja a környezet iránti mély megvetését fejezi ki, a polgármester Nagy Ervin dúsfürtű arcszőrzetének minden rezdülése, a szakácsné Szirtes Ági mély nyomot hagyó, sanda pillantásai, satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Ebből a látószögből nézve ők ketten, Máté Gábor kifinomultan zilált Bouvard-ja és Elek Ferenc együgyű ártatlanságot rejtegető, ravaszdi Pécuchet-je egy hirtelen levitézlett kor túlkoros gyermekei. Pimaszok, lázadók, s hozzá még dilettánsok is. Javíthatatlan idealisták és mindössze csak ketten vannak. Soha nem fogják a világot megváltani.