Mindig vége

Nem más ez, mint a kissé beporosodott színházi gyakorlat fenekestől való felfordítása. Egy újfajta létérzés rápakolása a színpadra. Más szóval a színházművészet aligha látott közelítése korunk valóságához. Folytassam?

"...Mikor a gyermek gyermek volt,

Nem tudta, hogy ő gyermek,

Mindennek lelke volt még,

És egy volt minden lélek."

(Peter Handke: versbetét a 'Berlin fölött az ég' című filmből)

Bodó Viktor jó egyórás színpadi kataklizmájához a kortárs osztrák író, Peter Handke 1992-ben született párbeszéd nélküli(!) drámája, Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című adta az alapanyagot. A szerzőben (aki 2004-ben amúgy meglehetősen sértetten reagált arra, hogy az irodalmi Nobel-díjat nem ő, hanem egy másik osztrák, a pályáját vele együtt kezdő Elfriede Jelinek kapta) egy Trieszt melletti település terecskéjén üldögélve fogalmazódott meg a dialógusok nélküli dráma megírásának az ötlete. A kávézó teraszáról nézve a valóság jeleneteiből néma sokszínűségben rajzolódott ki előtte maga az emberi élet. S ezt a benyomást, nagy szerencsénkre, komoly drámai sűrítményben papírra is vetette.

Csaknem húsz évvel később e szöveget gondolja tovább Bodó azonos című előadása, amely nem más, mint az emberi esendőségre is figyelmeztető, szigorú koreográfiájú drámai körutazás az emberi létezés nevezetű helyen. Különböző karakterek különböző helyzetekben jelennek meg, utcai járókelők - turisták, üzletemberek, szerelmespárok - életébe pillantunk bele, elkísérjük őket létezésük valóságos, vagy olykor intim, belső tereibe. Az, amit látunk, a dolog természetéből adódóan rajtunk kívül esik meg, mégis mintha valahol bennünk, a saját pszichénkben történne, s mutatná meg azt, hogy a körülöttünk lévő világot milyennek is látjuk éppen. Ezzel egyidejűleg - értelemszerűen - kijelöli az ebben a világban elfoglalt helyünket is. Kívánhatnánk-e többet a kortársunkká avanzsáló mai színháztól? Gondoljunk csak bele, micsoda rendszerező elme képes erre.

Fogalmazhatnék úgy is, hogy a színházi nyelv pimasz megújításának lehetünk tanúi,  ami  - áthallásait tekintve - egyben a művészet, mint olyan, megújítása is. Legalábbis abban a vonatkozásban, hogy az egyes művészetek közötti átjárhatóság egészen újszerű formáit kutatja, miközben mi nézők (nem mellesleg) kiválóan szórakozunk. Nem más ez, mint a kissé beporosodott színházi gyakorlat fenekestől való felfordítása. Egy újfajta létérzés rápakolása a színpadra. Más szóval a színházművészet aligha látott közelítése korunk valóságához. Folytassam?

 Inkább azzal, hogy az előadásnak két karakteres csomópontja van. Az egyiket nevezhetjük technikainak, jóllehet a tartalmi jelentése sokkal fontosabb. Nevezetesen az a pillanat, mikor a mozaikokból egységes világképet létrehozó  történet hirtelen két irányba indul. Az egyik a maga útján fut tovább, miközben az emberi élet különböző színtereit apró színpadi kockákba zárja, a másik: az alaptörténet egyenesben közvetített, azaz filmes kockákba zárt mása. A reflektált valóság. Pontosabban a színpadi valóság filmes reflexiója, amely elsősorban a közelikkel, továbbá a filmes nyelv sziporkázóan gazdag tárházának egyéb eszközeivel humoros komolysággal mutatja a különböző médiumok eltorzította valóság valódi arcát.

Az eszeveszett gyors váltásokkal és bravúrosan összehozott háttérzenékkel föl-alá száguldozó történet másik csomópontja egy olyan mozzanat, amikor megpihenhetünk egy pillanatra. Az orvosnő  és haldokló anyja "történetkockája". A haldokló utolsó perceit lekéső lány kockába zárt tragédiája. Ez az a pillanat, mikor vehetünk egy nagy lélegzetet, és elsírhatjuk magunkat..

Aztán futás tovább. A hirtelen felfedezés, hogy minden pillanat lehet utolsó pillanat ebben a lélekvesztett, gyermekkor nélküli világban, akkor idéződik föl megint, mikor azt hisszük, hogy itt a történet vége. De nem. Mert vége lesz másodszor, harmadszor is. Újra és újra.. Míg kísérteni nem kezd a gondolat, hogy ennek a történetnek mindig vége van. Viszont újra is kezdődik mindig.

A produkció, amely a Schauspielhaus Graz (A) és a Szputnyik Hajózási Társaság (H) közös előadása, a Budapesti Őszi Fesztivál meghívására vendégeskedett a Nemzeti Színházban. Az eggyé olvadt két társulat közös munkája egy napi rutinban összeszokott kompániának is becsületére válna. Hibátlan gépezetként működik a rendkívül összetett koreográfia, s ez a tűpontos szigor pulzáló érzelmeket vált ki az előadás minden pillanatában. Ebben a lüktetésben, a vágtázó világ vad otthontalanságában valahogy otthon érezzük magunkat. Aztán (némileg ellentmondva addigi tapasztalatainknak) egyszer csak tényleg vége van.

Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról
Szerző: Peter Handke; atdolgozta: Bodó Viktor; rend.: Bodó Viktor; dramaturg: Veress Anna (tolmács), Andreas Karlaganis; látvány: Bodó Viktor, Pascal Raich; jelmez: Nagy Fruzsina; zene: Klaus von Heydenaber (zeneszerző), Keresztes Gábor; fény: Christoph Steffen; operatőr: Christian Schütz; kameraasszisztens: Andreas Kolbabek
Szereplők: Fábián Gábor, Gera Marina, Jankovics Péter, Pető Kata, Hay Anna, Koblicska Lőte, Tóth-Simon Ferenc, Jan Thümer, Martina Stilp, Steffi Krautz, Sebastian Reiss, Téby Zita, Sophie Hottinger, Andrea Wenzl, Thomas Frank, Szabó Zoltán
Zenészek:  Klaus von Heydenaber (zongora), Stéphanie Grandpierre (hegedű), Claire Quezel (hegedű), Maria Serafin/Lana Berakovic (cselló)