Gyász - National Theatre, London

Szürke pokol

2012. január 21. -
Papp Tímea -
Fidelio -
Hozzászólás

A londoni National Theatre előadásában egyértelműen a szerző-rendező, Mike Leigh a húzónév, akit nálunk leginkább filmrendezőként, forgatókönyvíróként ismert. Gyász című darabja azonban jóval élvezetesebb lenne moziban.

Mike Leigh a hatvanas években színházban kezdte pályáját rendezőként és drámaíróként, majd a következő évtizedtől kezdve váltva dolgozott színházi munkákban és filmeken, melyek közül nem egy - köztük az Ólmos percek, az Abigél bulija - színdarabnak készült. Aztán több, mint húsz évre elhagyta a színházat, oda csak 2005-ben, s épp a South Banken tért vissza. Leigh gyökereit a filmnél sem tagadja meg: a forgatás megkezdése előtt színházi metódussal dolgozik: hosszan, akár hetekig improvizál színészeivel, elemző próbákat tart. Azt, hogy mennyire hisz a társulatiságban, mutatja, hogy stabil, biztos maggal rendelkező gárdával dolgozik, vissza-visszatérő partnerekkel. A Gyászban is szerepelnek Leigh kedvelt színészei, akikkel nem csupán színházban, de több filmben is dolgozott: Lesley Manville (Grown-Ups, Vérmes remények, Titkok és hazugságok, Tingli-tangli, Minden vagy semmi, Vera Drake, Még egy év), Sam Kelly (Knock for Knock, Who's Who, Grown-Ups, Tingli-tangli, Minden vagy semmi), Marion Bailey (Időközben, Minden vagy semmi, Vera Drake) jelenlétén érezhető, értették egymás nyelvét, s fölényes biztonsággal közlekednek Mike Leigh színpadán.

Alison Chitty dobogóra épített, ferdén elhelyezett tere a személytelen érzéketlenségig aprólékosan, sok kiegészítővel berendezett nappali szoba, egy angol középosztálybeli filmdíszletszerű lakás az ötvenes évek második feléből. Láthatóan és hallhatóan - a szövegbeli referenciák alapján - 1957-ben vagyunk, London egyik külső kerületében. Itt él a Gyász főszereplője, Dorothy (Lesley Manville) - férje a háborúban halt meg - 15 éves lányával, Victoriával (Ruby Bentall) és agglegény bátyjával, Edwinnel (Sam Kelly), aki büszkén beszél arról, hogy 45 évet dolgozott le ugyanannál a biztosítónál. A középkorú özvegyasszony élete a házvezetésre korlátozódik, ezeket rutinszerűen végzi és végezteti a donegali cselédlánnyal (Dorothy Duffy), akinek nyerseségét, ebbe-a-világba-nem-valóságát erős dialektusa is hangsúlyozza. A báty mindennapjait is a stabil változatlanság jellemzi, ami a munka, esti sherry, pipa, olvasás etapjai mentén él. Túl izgalmas életet nem élnek, semmiségekről beszélnek, minden ugyanúgy, a társadalmi normák és a jómodor szabályai szerint zajlik. Nosztalgikus dalt dudorásznak. Megrekedtek egy valahai boldogabb pillanatban, ahonnan nem hajlandók továbbmozdulni, mint akik a háborús családi veszteségen még nem tette volna túl magát, és tudatosan vagy tudattalanul, de kerülnének bármiféle szembenézést a jelennel.

A kerékvágásból mindössze a látogató, szintén főállású háziasszony, ám jótékonysági ténykedésük okán rendkívül élénk társasági életet élő barátnők (Marion Bailey, Wendy Nottingham) zökkentenek ki, akikkel szemben Dorothy egyre sikertelenebbnek érzi magát. Az ő megjelenésük hoz színt, változó hangerőt, életet, valamihez képesti ellentétet a színpadra, s amellett, hogy élénkítik a darabbeli karakterek egytónusú életét, az el-elpilledő nézőre is pozitívan hat a két, dramaturgiai eszközként megjelenő színésznő. Ugyanilyen szerencsés fogás a családi barát, Hugh doktor szerepe, akit David Horovitch alakít fanyar eleganciával. Dorothy lányához sem találja a kulcsot, az ő viselkedése előtt értetlenül áll. Victoria ugyanis lázad. Nem festi pirosra a haját, nem vágatja le hosszú copfját, iskolai egyenruháját sem cseréli le a korabeli divatlapokban szereplő öltözékekre, ő azonban nem csacsog. Ellenállása hallgatás: összeszorított szájjal ül, áll, közlekedik ebben a semerre sem haladó világban. A tagadás jele az, hogy karácsonykor sherryt kér, kirobbanása pedig az, hogy nem megy el az érettségire. A süket, másokra és lassan saját magukra is érzéketlen felnőtteket értetlenségbe sokkolja öngyilkossága, hiszen nem ismerik fel az efelé mutató jeleket.

Tulajdonképpen semmi kivetnivaló nincs ebben a kétórás, szünet nélkül játszott előadásban. Minőségében homogén a produkció: elemzettek a helyzetek, érthetők a motivációk, a színészvezetés és a színészi játék magas színvonalú, de valahogy mégis hiányzik belőle az átütő erő. A csöndek alatt nem forronganak az érzelmek, titkokat és hazugságokat látunk, de tökéletes érdektelenségben, mindenen kívül maradunk. Talán ha egy kamera lett volna a közelben, közelebb kerülünk a történethez, vagy legalább az arcok rezdüléseihez.

Gyász (Grief) - National Theatre, London - 2012. január 28-ig (majd turné: Bath, Cambridge)

Író, rendező: Mike Leigh

Szereplők:

Dorothy: Lesley Manville

Victoria: Ruby Bentall

Edwin: Sam Kelly

Hugh: Davit Horovitch

ígertrude: Marion Bailey

Muriel: Wendy Nottingham

Maureen: Dorothy Duffy

Díszlet, jelmez: Alison Chitty

Fén: Paul Pyant