Újraolvasott Vihar

A londoni Barbican színházi évada, a Bite11 egyik fontos eseményének számított a londoni Jericho House társulatának debütje a Barbicanben, ám a Jonathan Holmes által alapított és vezetett színházi műhely Viharja kevésbé sikerült egetrengetőre.

A térspecifikus előadásairól, közösségi színházi projektjeiről híres, akár "aktivista színháznak" is nevezhető Jericho House leginkább a színház, zene/ angzás és tér közötti összefüggéseket keresi produkcióiban. Shakespeare Viharját a Barbican komplexum szívében található, 11. századi St. Giles Cripplegate-templomban mutatták be rögtön izraeli turnéjuk után. Az előadás befejező része a társulat három előadásból álló, 1611 Utopia Season elnevezésű színházi projektjének, mely az 1600-as évek Angliájának különös, utópisztikus kulturális vibrálását hozza újra felszínre és a szövegek, terek, zenék rekonstruálása mellett kívánja ütköztetni a mai valósággal.

A rendező, Jonathan Holmes "site-responsive"-nak, azaz a térre felelőnek nevezi előadásukat, amely mintha megtartaná az izraeli turné majd' minden kellékét. A templom mennyezetét tartó oszlopokon a palesztin-izraeli békét promováló hatalmas graffititáblák, a háttérben muszlim imaházak írásos képei, a padlón hatalmas harang, a játéktér fölött pedig mindenféle színes, keleti bazárok hangulatát árasztó lampionok... és persze a középkori templom. A társulat nagyon jól használja a teret, az orgona adta szertartási hangzást, a festett ablakok adta világítási lehetőségeket. Ferdinánd és Miranda házasságának jelenetében például kívülről érkező fénnyel világítják meg a főhajó díszes ablakát.

Az előadás minden kellékével, díszletével aktiválni próbálja a shakespeare-i dráma posztkolonista olvasatát: beszélni akar a migrációról, területi és kulturális konfliktusokról, imperializmusról, de mindezt a külsőségek szintjén tartja. S bár a szándék nagyon is evidenssé válik például a jelmezek szintjén (viktoriánus kosztümök, fekete rabszolgák piros bojtos fejfedői, druid botok és arab-zsidó jelképek), mindez kevéssé érződik a színészi játékban. Olyan ez, mintha antik heveder híján ikeás fotelben olvasnánk újra Shakespeare drámáját, a megváltozott körülményekre viszont csak modern kis pamlagunk utalna vissza.

A Jericho House kétségkívül újraolvasta Shakespeare szövegét, de elmulasztotta azt újraértelmezni, érvényessé tenni. Bár izgalmas törekvésnek tekinthető például, hogy a társulat rekonstruálni próbálta a négyszáz évvel ezelőtti bemutató eredeti zenéjét, újrakreálni A vihar hangzásvilágát, sok esetben viszont teljesen indokolatlan a háttérben zajló orgonajáték.  

Akárcsak a rendezői koncepció, a színészi játék sem egységesen következetes és még kevésbé egységes, vagy egyenletes: míg Alan Cox Prosperójában hullámzik a sok energia, inkább labilitást, mint bölcsességet áraszt, addig Ruth Lass Arielje erőteljes jelenléttel vonul a padsorok között, rezzenéstelen arccal, apró mozdulatokkal irányít, mély hangjával pedig csodálatosan énekli a shakespeare-i angol szöveget keletiesen hullámzóra. Holmes rendezése, minden problémás pontja ellenére mégiscsak ellenpontnak tekinthető: ha tartalmilag nem is annyira erőteljesen, de formailag mindenképpen kikezdi a kőbe vésett angliai Shakespeare-kánont.

William Shakespeare: A vihar - Jericho House

A Barbican színházi szezonja, a Bite2011 keretében