Vadveszély

Az előadás legjelentősebb előrevivő ereje épp az a bizonytalanság, hogy voltaképp nem tudjuk, ki ez a két szakadt alak. Legfeljebb találgathatunk, mikor mondanak igazat, egymással vagy másokkal beszélve. Vagy hogy egyáltalán, bármikor-e.

Amikor a Kamra jótékonyan variábilis pincéjében nem szokványos úton közelítjük meg a nézőteret, az mindig izgalmas és megszeppentő kicsit. Az ember lélekben lábujjhegyen vonulászik el az öltözők előtt, nehogy megzavarja a készülődő színészeket. Pedig talán nem is megzavarhatók. Mintha csak mi, a közönség lennénk színházban - a normális áhítattal -, ők viszont a fejük búbjáig benne az életben. Ebben a mai piszkos-zavaros-nyomorúságosban, amelyet oly sok érdemdús előd után most egy fiatal lengyel nő, Dorota Maslowska ábrázol a Két lengyelül beszélő szegény román című színpadi road movie-jában.

Maslowska 27 éves, korán kezdett mindent, wejherowói gimnazistaként írta meg a Lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt című regényét, és még húsz sem volt, amikor befutott vele. Utána újabb regény (A királynő pávája) és újabb díj jött, majd 2006-ban született meg első színpadi munkája, a Két román..., aztán következett a második, a Megvagyunk egymással. Mindkettőt lefordította Pászt Patrícia, és mindkettőben benne ködlik a kábulat. (A Két román... csöppet földközelibb, a Megvagyunk egymással ironikusabb és önironikusabb, legalábbis a lengyelségtudat vonatkozásában.)

Galériához katt a képre!

Kovács Dániel rendezőnek sikerült már-már valóságos road movie-ként adaptálnia a Két lengyelül beszélő szegény románt a Kamrában. Ez persze csak a forma - határozott, zárt, szikár forma -, amelyben aztán nem a filmes művészet találja meg a maga kijelölt helyét. Bluebox vagy greenbox (vagy esetünkben leginkább: greybox) technika szolgál hátterül a történethez a szereplők mögé és köré vetítéssel. Úgy érződik, hogy mi nézők is egy nagy közös boxban ülünk, kétoldalt kis úttesttel, autópályával a járműveknek. (Milyen meglepően hat leírva ez a szó: úttesttel - mintha csak véletlenszerűen kiszóródtak volna a betűk!) A főszereplők ugyanis stoppolnak, kissé erőszakos fellépéssel, s a jelzésszerű kocsik karosszéria nélkül bár, de saját kerekükön gurulnak be a színpadra. (A tapsnál meg is hajol az a játékos férfi, aki távirányítóval kezeli a masinákat.)

Galériához katt a képre!

A társas utazások nem végződnek jól. (Az egyik például egy színpadilag remekül megoldott autóbalesetbe torkollik.) Az első fuvarnál Elek Ferenc nagyszerűen rémült és kisszerűen haszonélvező Sofőrje szállítja hőseinket, a másikban pedig Bodnár Erika vidáman részeg és kedélyesen nemtörődöm asszonya. Van egy álló helyszín is, ahol a nem túl bizalomgerjesztő főszereplőket nem túl bizalomgerjesztően fogadja Pelsőczy Réka és Tóth Anita, egy étterem vagy panzió személyzeteként. (Pelsőczy sminkje, smukkja, frizurája és szerelése komplett tanulmány a posztszocialista vidékiségről - jelmez: Miareczky Edit). Hanem a két főszereplőt még be sem mutattam!

Galériához katt a képre!

A nő, Dzsina - Borbély Alexandra - sáros, divatos csizmát, szűk farmert, derekán kendőt, párducmintás fölit, hasi tasit, szőrmés-kapucnis dzsekit, kiütéseket, dzsuvás fogakat, zsírral festett hajat és monokli jellegű szemfestést visel. Előrehaladottan állapotos (ha igaz), van már egy gyereke, akit valószínűleg ott felejtett az óvodában, de erre senki ne vegyen mérget. Borbély Alexandra szeme úgy világít ki az elmosódott szemfestékfolt közepéből, hogy egy egész generáció kétségbeejtő reménytelensége és tehetetlensége süt ki belőle.

Galériához katt a képre!

A férfi, Parcha - Dankó István - fehér zoknit, ócska nadrágot, elkopott bőrdzsekit és szintén horrorisztikus fogazatot hord. Beteges színű arcán alighanem korábbi kakaskodások nyomai éktelenkednek. (A külsőségeket írom le, nem véletlenül, és nem függetlenül a rendezés felmérhető ambícióitól.) Parcha állítólag színész, aki papot játszik egy sorozatban, és forgatásra siet épp, de erre se fogadjunk nagyobb téttel. Az előadás legjelentősebb előrevivő ereje épp az a bizonytalanság, hogy voltaképp nem tudjuk, ki ez a két szakadt alak. Legfeljebb találgathatunk, mikor mondanak igazat, egymással vagy másokkal beszélve. Vagy hogy egyáltalán, bármikor-e.

A produkció utolsó etapja szolid szürreáliába hajlik. Kun Vilmos Vénemberének fehér arca úgy bukkan elő a vetítővászon réséből, akárha színházi függöny két szárnya közül. Joviális belépője nyomán Dzsina és Parcha egyszerűen és tisztán kettesben maradnak a színen, hogy csaknem líraian pőrén, őszintén valljanak magukról.

Színházi nagyvonalúságra utal, hogy Kovács Dániel (Maslowskával ellentében) körülbelül megkegyelmez Borbély Alexandra Dzsinájának. Az ember néha hajlamos elhinni, hogy egy életből, amíg tart, bármi lehet még.