Viharos Tragédia

Talán a nyári színháztalanság okozza, talán a tavaszi évad utolsó heteinek kétségbeejtő nyüzsgése, de bármennyire is kínálja magát a lehetőség, az elkövetkező sorokban egyetlen mukk nem fog esni a Vidnyánszky-Tragédia-Nemzeti képlet összepolitizált megoldási lehetőségeiről. Igény valószínűleg mutatkozna rá, kedv is hozzá. De ideje lenne végre színházról is értekezni.

 Nyolcvanadik éve, hogy Szeged Dóm terén színház van. 1931 óta, hosszú időn át rendszeresen, majd még hosszabb időre kényszerszünetre ítélve, többször  újraélesztve, vérátömlesztve, de él a hagyomány. A profil hol súrlódik a kor színházeszményével, hol túlságosan is illeszkedik hozzá, az előadások hol súlyuknál fogva eltűnnek a süllyesztőben, hol könnyedségük miatt a szél fújja el őket.  Most éppen egy ideje úgy tűnik, a zenés az, ami megy. Prózának pedig ilyen esetekre marad a három nagy drámánk közül az egyik, a százötven éve kiadott jubileumász, a legmegbízhatóbb. Soha olyan sokszor bemutatott darab nem volt a Szegedi Szabadtéri Játékok történetében, mint Az ember tragédiája: hatvanegy előadás nyolcvan esztendő alatt. Évente 0.76 Tragédia.

Vidnyánszky Attila gyakorlott Tragédia-rendező: eddig két alkalommal vitte színre Madách művét a beregszászi Illyés Gyula Színházban, és decemberre már tervezi a következőt Debrecenben. Egy akkora színpadon azonban, mint a szegedi szabadtéri, a legprofibbak is könnyen elvéreznek.

Az emberiség eredettörténete ezúttal: szürreálisra hangolt álomképek laza etűdje, monumentális térben. A dómot egy az egyben kitakaró makulátlanul fehér díszlet Olekszandr Bilozub munkája. Középen egy tizenöt méter magasba felpenderülő pergamentekercs áll, tetején az újra és újra felbukkanó Úrral (Varga József), közepén feketelyuknak álcázott forgószínpaddal. A sötétség, ahonnan Lucifer történelme előpenderül. Körülötte félkörívben theatron. Innen néz le a kiűzetett emberiség Évára és Ádámra. Dolgoznak. A színek állandó tartozékát, a tér közepére vetett földet túrják. Amiből lettek, amivé lesznek. Egy erős dramaturgiai döntés következtében a harmadik színtől indítunk, ahonnan nézve az egész tragédia az első emberpár nosztalgikus flashbackjévé minősül át. A Paradicsom, akárcsak a többi szín, itt már csak álom.

A rendezés egyik legnagyobb erénye, hogy minden erejével kiküszöbölni próbálta a Tragédiák típushibáját: azt, hogy elkezdjük számolni a hátralevő színeket. Vidnyánszky a látványos vásári jelenetek beiktatása mellett szerepkettőzésekbe bújtatott jutalomjátékokkal igyekezett hangsúlyt adni az egyes részeknek, ami a nézői figyelem szempontjából praktikus, a rendezői koncepciót illetően inkább csak kényszerű döntésnek tűnt. Rátóti Zoltán Ádámja hol szemlélője, hol résztvevője az eseményeknek: a Fáraó jelmezét Tóth László, Miltiádészét Gáspár Sándor, a delíriumos álomba merülő Keplerét Cserhalmi György öltötte fel. Az őket kívülről figyelő Ádám számára ilyenkor izgalmas játéklehetőségek nyíltak meg, ám az előadás végére ezekből a jelenetekből inkább csak egy közepesen nagy kérdőjel maradt meg. 

Rátóti Zoltán az előadás legszerencsésebb választása volt. Karakteres orgánuma olyan erővel töltötte meg a teret, hogy a távolság miatt érzékelhetetlenné vált mimikája és gesztusai ellenére is kárpótolva érezhette magát a néző. Ádámja a realista játékhagyomány pátosszal telített, de megfáradt hőse, aki az örök ismétlésre szánt házi feladatok unalmával citálja a darab zárómondatát. Lucifer minden szempontból Ádám ellentéte. Trill Zsolt csúszó-mászó ördöge inkább fizikai teljesítményével, mint szövegével tette emlékezetessé az estét. Korábban a rendező több helyen arról számolt be, hogy a megszokottnál nagyobb szerepet szánt Évának. Sajnos, ami ebből megvalósult, az pusztán annyi volt, hogy Ónodi Eszter azokban a színekben is jelen lehetett (valahol, a színpad szélén), amelyek egyébként hagyományosan Ádám és Lucifer kettősére koncentrálnak. Kár érte. 

Külön meg kell említeni a néhány hónap alatt Úrból Péter apostollá avanzsált Blaskó Pétert. Rövid monológjával még a Szeged távoli utcáin vinnyogó szirénákat is elhallgattatta. Hasonló reményeket fűztünk Földes László Hobo cameójához és a londoni színben beígért dalához, ám ez utóbbi valamiért elmaradt.

Hogy a premier viharos napján mi, a közönség mennyit láthattunk az eltervezett előadásból, azt nehéz lenne megmondani. Személyes hiány: az Úr 15 méteresre beharangozott szakálla. Elfújta a szél. Ahogy jóformán négyezer néző alapélménye is a három és fél órán át uralkodó kegyelten hideg maradt. A végén tapsolnánk, de még szívesebben vennénk egy forró zuhanyt. Pedig jó Tragédia volt ez, szívesen megnézném még egyszer, fedél alatt. Például a Nemzetiben, vendégelőadásként.

2011. július 1. 21:00 - Dóm tér, Szeged - Szegedi Szabadtéri Játékok

Az ember tragédiája

Író: Madách Imre

Dramaturg, rendező: Vidnyánszky Attila

Zene: Verebes Ernő

Zenei rendező: Kéringer László

Díszlet, jelmez: Olekszandr Bilozub

Koreográfus: Gemza Péter

Szereplők:

Az Úr: Varga József

Ádám: Rátóti Zoltán

Éva: Ónodi Eszter

Lucifer: Trill Zsolt

Miltiádész: Gáspár Sándor

Péter apostol: Blaskó Péter

Kepler: Cserhalmi György

Énekes: Földes László Hobo

Továbbá: Szűcs Nelli, Tóth László; Béres Ildikó, Domáreckájá Júlia, Ferenci Attila, Gál Natália, Garai Nagy Tamás, Ivaskovics Viktor, Kacsur András, Kacsur Andrea, Krémer Sándor, Kristán Attila, Mercs János,Mészáros Tibor, Orosz Ibolya, Orosz Melinda, Rácz József, Sőtér István, Szabó Imre,Tarpai Viktória, Vass Magdolna