Garas Dezsőre emlékeznek pályatársai

Hetvenhét éves korában, hosszan tartó betegség után pénteken elhunyt Garas Dezső. Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Maár Gyula, Varnus Xaver emlékezik a Kossuth-díjas színművészre, aki Nemzet Színésze, a Nemzeti Színház társulatának tagja volt.

Garas Dezső Budapesten született. Igazi pesti srác volt, gyermekkorát és ifjúságát a főváros hetedik és nyolcadik kerületében töltötte el. Nem készült színésznek. Vasesztergályos tanuló volt, amikor a tanonciskolában a Színművészeti Főiskola akkor végzős rendezőszakos hallgatói alkalmi színjátszó csoportot alakítottak, s ennek ő is tagja lett. Tetszett neki a szereplés, ekkor gondolt először arra, hogy a színi pályára lép. A legenda szerint végül fogadásból lett színész. Barátainak heccből mondta: fogadjunk, hogy engem a főiskolára is felvesznek. Nem tréfált, jelentkezett felvételi vizsgára és az első nekifutásra felvették. Ez 1953-ban történt, amikor a főiskola felvételi bizottsága a könyörtelenségéről volt híres. Kiváló tanárai voltak, mint például Gombaszögi Frida, aki az első órát azzal kezdte: gyerekek, aki közületek nem akar a világ legnagyobb színésze lenni, az most álljon fel, és menjen ki. Osztálytársai közül többen ma is a magyar színjátszás jeles alakjai: Harkányi Endre, Medgyesi Mária, Láng József.

"Az ő elmenetele nekem olyan fájó pont, hogy nem tudok úgy beszélni róla, mint bármely, különben nagyon szeretett kollégámról" - mondta Törőcsik Mari, aki hozzátette: Garas Dezső jó barátja volt, először vele lépett a Nemzeti Színház színpadára. "Úgy volt, hogy nem lép föl többet, de én megkértem, hogy jöjjön be a kedvemért. A Jó estét nyár, jó estét szerelem-ben velem játszott utoljára" - emlékezett a színésznő.

Garas Dezső a főiskolán egy évvel Bodrogi Gyula felett járt, s onnantól kezdve figyelték egymás pályáját - tette hozzá a Nemzeti Színház színésze. "Azt hiszem, az ország egyik legjobb színésze volt" - fogalmazott Bodrogi Gyula, aki szerint Garas Dezsőnek nem volt olyan szerepe, amire akár csak egy percig is, azt lehetett volna mondani, hogy nem neki való. Szavai szerint Garas Dezső csodálatos színész, és nagyon határozott, nagyon egyenes, tiszta ember volt. Bodrogi Gyula hozzátette, elhunyt pályatársa "őrületesen hiányzik" neki.

Alkotótársa, Garas Dezső halálával saját életének egy részét is elveszettnek érzi Maár Gyula filmrendező. "Szörnyű, hogy ezekre a dolgokra, annyira elkoptatott kifejezések vannak - 'örökre megőrizzük emlékedet', 'hiányozni fogsz' - ezek képtelenek kifejezni azt a valódi állapotot, amit egy ilyen esemény okoz. Egyszerűen az ember életének egy része pusztul el" - mondta Maár Gyula, aki felidézte, hogy sokat dolgoztak együtt Garas Dezsővel. Két olyan közös munkájuk is volt - a Malom a pokolban (1987), és a Hoppá (1993) című film -, amelyért a színész a filmszemlén megkapta az év legjobb alakításáért járó díjat. "Azt elmondani, hogy szakmailag mit tartok róla? Az evidens" - fogalmazott a filmrendező, hozzátéve, hogy nem volt mindig könnyű együtt dolgozni, hiszen a másik embert minden rezdületében nem lehet követni, így voltak köztük ellentétek is bizonyos dolgokban. "Azok persze ma nevetségesek, semmivé válnak" - jegyezte meg Maár Gyula. "Nekem nagyon nagy megrendülés és feleségemnek, Törőcsik Marinak is, aki évtizedeket vele együtt élt át, Vasziljevet, Ljubimovot, Major Tamást" - sorolta a rendezőket, a rengeteg közös munkát, emléket.

2012. április 16-án a Művészetek Palotájának színpadán a két színészlegenda, Törőcsik Mari és Garas Dezső Varnus Xaverral együtt elevenítették volna fel a 30-as évek filmzenéinek világát, a moziorgonák hőskorát. A Nemzet Színészének december 30-i halála kapcsán az orgonaművész így fogalmazta meg gondolatait: "Úgy tapasztaltam: van egy szűk senkiföldje Élet és Halál között, ahol nem tudja még, de szenzibilis, mélyebb ösztöneiben megérzi már a búcsú közeledtét az emberfia. Utóbb úgy gondolom: ha érzékenyebb füllel hallgatom, felismerhettem volna Garas Dezső barátom szelíd búcsúját, amikoris karácsony napján utoljára hívott fel telefonon." - nyilatkozta Varnus Xaver. "Csöndes volt és derűs. Közelgő, áprilisi koncertünkről beszélgettünk. "Ha egészségem mégsem engedné, hogy ott legyek veletek" - kérte tőlem, "régi, hű barátom, Törőcsik Mari tartsa kezében fényképemet, s úgy énekeljétek el: Köszönöm, hogy imádott". Nem vettem akkor ezt a mondatát komolyan. Annál komolyabban veszem hát most: ha már nem léphetünk vele színpadra, az ő emlékének szenteljük Törőcsik Marival az áprilisi hangversenyt. Senki nem lép majd föl helyette, hisz hogyan is lehetne pótolni a pótolhatatlant? Meghalt a legnagyobb magyar színész. Most nincsen legnagyobb magyar színészünk."