Sírós-nevetős

Az érzelmi hullámzás ellenére - vagy tán amiatt - szellemi-lelki kielégülést hozott a Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál három szerdai előadása.

Cengiz Özek Varázsfája sok éve nő a virágos paraván mögött. Egy kukkot sem értünk a török szövegből, de a hangszerek, a csörgődob, a sípocska hangjait, a beszéd dallamát le tudjuk fordítani, és összerakjuk Hacivat és Karagöz történetét, akikről el lehet képzelni, milyen jellemesek, ha egyiküket szamárrá, a másikukat birkává változtatja a varázsfa. (Aztán persze visszaváltoztatja őket emberré. Hogy ettől az élménytől jobbak lesznek-e, ki tudja?!) Térdcsapkodós a burleszk tanmese humora, de a ritmus és a profizmus üdítő élménnyé teszi ezt a negyven percet.

Eric Bass egyszemélyes előadásában hat etűdöt látunk. Az Őszi portrék hősei közt van egy középkori udvari bolond, aki trükkre tanítja urát, egy meee-hangnemben éneklő, lyukas girardijú, jobb napokat látott, ám régi dicsőségének fényét nem feledő sanzonénekes. Egy indián mese az emberek közti kedvesség és önzetlenség végéről tanít. Megismerünk egy buddhista szerzetest, aki azt gondolja, démonnal küzd, pedig csak önmagával kellene békét kötnie a belső békéhez, és egy öreg zsidó susztert, akiért eljött a halál.

Irigylem azokat, akik látták Basst tizenéve, akkor, amikor UNIMA-diplomát nyert Pécsett. Nem azért, mert megkérdőjelezem a díjat - sőt! -, hanem azért, mert az produkció bár elsődlegesen nem az elmúlásról szól, de - ha nem is kap kiemelt és direkt hangsúllyal - az idő hangsúlyt kap mindegyik történetben. Bass hihetetlen empátiával, a lehető legpozitívabb értelemben vett rutinnal mozgatja kis bunrakubábjait, humorában, az érzelgősségig el nem menő érzelmességében mély emberismeret van. Erre a mélységre és megértési fokra csak az évek telésével-múlásával lehet eljutni. Magyar szavakat használ, nézőket hív a színpadra közös zenéléshez, mindezt azonban olyan természetességgel, az előadásba organikusan illeszkedőn teszi, hogy még a legszőrösebb szívű kritikus sem talál benne kivetnivalót.

A francia La Compagnie du Coin Qui Tourne Akiket magammal viszek című, szöveg nélküli produkciója sem nélkülözte a lelki húrok pengetését, ám céljuk ezzel nem önös volt. Társadalmi-politikai kérdéseket boncolgató színházukra mind a témaválasztást - egy férfinak családját hátrahagyva menekülnie kell a hazájából, mert ott veszélyben van -, mind a kivitelezést - rusztikus, bumfordi bájú, humort nem nélkülöző bábok, talált anyagokból létrehozott díszlet, multimedialitás - a Motel Modern címkét ragasztottam. A Hotellé váláshoz azonban minőségi ugrásra van szükség. Hiába ugyanis a remek és univerzális történet, az igen egyéni figurák, akikkel a néző könnyen azonosul, ha a színészi játék pontatlan, maszatos, a hozzáállás pedig helyenként - mondjuk a rágózásnál - megbocsáthatatlan. Előbbi gyakorlás kérdése - fiatal társulatról van szó, tehát a remény megvan -, utóbbi pedig nem képez vitaalapot. És az sem kérdés, hogy előadásuk francia viszonylatban, ahol a menekültkérdés évek-évtizedek óta akut problémát jelent, fontos előadást hoztak létre.

• Ajánlom a cikket

• 
• Kinyomtatná?
  Válassza az OKI professzionális nyomtatóit!