Rick Zsófi
Fidelio
HozzászólásSzakmai beszélgetés, felolvasószínház, kiállítás-megnyitó, Istenítélet, egy alkoholista vonatútja. Ilyenek voltak a második napon.
Reggel megkezdődtek a szakmai beszélgetések. Az opponensek Szűcs Katalin (kritikus), Kárpáti Péter (író, dramaturg) és Seress Zoltán (színész, a Bárka Színház igazgatója). A képzelt beteg nem indukált parázs vitákat. A hozzászólók inkább értelmeztek. Megegyeztek abban, hogy igazándiból csak az esti, másik Mohácsi-rendezést (Istenítélet) követő beszélgetésen lehet komplexen megnyilvánulni.
A város még kihalt, semmi jel nem mutat arra, hogy ez volna az év legjelentősebb színházi eseménye. Jó, mondjuk hideg van és esik. A legtöbben majd szombaton jönnek.
Elindult a Dramaturgok Céhének felolvasószínházi sorozata is, most először mind a kilenc napon. Három külföldi dráma és hat magyar. Utóbbiakból három a Nyílt Fórum keretében. Az első Lukas Bärfuss A próba című darabja, Lőrinczy Attila fordításában, Réthly Attila rendezésében. Család, megcsalás, politika, karrier, apasági teszt. A színészek (Gyuricza István, Kelemen József, Pokorny Lia, Thuróczy Szabolcs, Varjú Olga) szép munkát végeztek, nyilván nem volt rá túl sok idejük. Maga a darab viszont még igényel némi dramaturgiai munkát. A kezdeti fanyar humor szép lassan elvékonyodott, a párbeszédek sem egyenletesek. Ha valaki be akarná mutatni, lesz vele dolga bőven.
Délután megnyílt a Bársony Rózsi 100 című kiállítás a Pécsi Galériában. 100 éve született a világhírű szubrett. A falakon rengeteg fotó, gyerekkorról, sikerekről, külföldi szereplésekről. A megnyitón Felföldi Anikó kalauzolt minket végig Bársony Rózsi életútján, eredeti hangfelvételeket hívva segítségül. A szubrett emlékét díj őrzi: a Budapesti Operettszínház társulata minden évben titkos szavazással ítéli oda egy színésznőnek a Bársony Rózsi-gyűrűt. Felföldi Anikó 1986-ban kapta meg, legutóbbi, 2008-as díjazott Peller Anna volt.
A megnyitót végig sem várva rohanvást érek be a színházba. A második Mohácsi. Arthur Miller: Istenítélet, salemi boszorkányok két részben. Egészen más világ, mint a tegnapi, mégis, több ponton hasonlít. Monumentális, szinte az egész társulatot fölvonultató, profi munka. Egyszerű, kézenfekvő ötlettel indul mindkét felvonás. Már szól Kovács Márton szakrális hangulatot idéző, kirobbanóan energikus és székbe préselő zenéje (nagy kórus, japán dobok hangzását idéző hordók), a fekete függöny még leeresztve, nem látjuk a színpadot, de azonnal el tudjuk képzelni. A zene ritmusára megy le a nézőtéri fény, majd, amikor már majdnem teljesen sötét lesz, lassan visszahúzzák a lámpákat, az összest, soha nem látott fény önti el a nézőteret, szikráznak az arany díszítések, az emberek csodálattal forgatják a fejüket. Benne vagyunk Isten világában. Az előadás négy óra hosszú. Nem tűnik föl. Minden annyi, amennyi, minden kell ahhoz, hogy végül megkérdőjelezzem az egész világot. Mert nincs megnyugtató válasz semmire, se Isten létére, se az igazságba vetett hitre, se a kijelölt hatalom esetleges bukására, se az emberi kapcsolatok egyértelműségére.
Társulati munka, nem lehet kiemelni senkit, mégis kell szóljak Herczeg Adriennről. Még a tegnapi miatt is. Akkor Toinette, most Proctorné. Mindkét előadásban az ő szerelme hal meg. Mindkét előadásban állapotosan marad egyedül. Mindkét előadásban tehetetlen. És mindkét előadásban azt kell érezzem, övé az igazság. Érdes és lágy egyszerre, a mosolya tiszta, mégis van benne valami keménység. A leghalkabb mondatait is értem, akár háttal is állhat. A humora pontos, karcos. Az arcán, a szemében lejátszódik minden. Nincs fölösleges gesztusa, hamis mondata. És amikor a végén összetörve nézi, hogy elviszik a férjét, mindenki biztos lehet benne, hogy túl fogja élni, elkezdi elölről az egészet. Nem a szánalomra vagy a sajnálatra játszik. A saját igazát temeti el magában; az ehhez kellő erő tiszteletet parancsoló és egyszersmind szívfacsaró.
Este tízkor kezdődött a Stúdió "K" előadása, a Hű, de messze van Petuski. Ez pech. Félórányi regenerálódásunk volt az Istenítélet után, ami nem túl sok. Én még teljesen fejbeverve ültem be a Szobaszínházba. Lehetetlenség, hogy az ember ennyi idő alatt áthangolja a lelkét valami egészen másra. Tamási Zoltán írta és rendezte (magának) az előadást Venedikt Jerofejev regénye alapján. Egy csont alkoholista ember Petuskiba akar jutni, ami 130 km vonaton. Mindenesetre hat üveg különböző itallal. Persze nem jut el, nem juthat el, mint ahogy egész életében sosem sikerült oda eljutnia, ahova szeretett volna. Nála a távolság mértékegysége 670 lépés: átlagosan ilyen távra vannak egymástól a kocsmák Moszkvában. Az előadás kezdése frappáns, és megad egy olyan szintet, amit nagyon nehéz hetven percen keresztül tartani. A színpadon mindenfelé üres üvegek hevernek. A legnagyobb kupac alól mászik ki Tamási Zoltán, módszeresen, egyenként emelgetve végtagjait, vigyázva a bőröndjére. (Figyelemre méltó színészi fegyelmezettség: amíg a nézőtér megtelt, mindenki megtalálta a helyét, teljesen mozdulatlanul feküdt, hiszen elég lett volna egy pici megingás, és már dől is az üvegtorony, elrontva ezzel a nagyon fontos első 3 percet.) Az előadás alapzaja az üvegek koccanása, csörgése. A díszlet ötletes, két, egymásra rakott asztal és két, tetszőlegesen mozgatható pad. Ez lehet jegykiadó, kocsma, kórház, gyár, kupé...
Minden adott lett volna tehát ahhoz, hogy nagyszerű esténk legyen, Tamási Zoltán mellett Kakasy Dóra és Homonnai Katalin játszott több szerepet, remekül. Kocsmárost, orvost, pénztárost, kollégát, angyalt - vagyis lelkiismeretet. Mégis, mégis hiányzott valami. Talán egy idő után túl egysíkúvá vált a részegség ábrázolása, talán nem jól jött ki, hogy épp az Istenítélet után néztük, talán túl levegőtlen volt a nézőtér, talán a színészek is hamar fáradtak, talán az alapanyag volt nagyon hullámzó. Vagy mindez egyszerre. Ma este csak a nagyszínpadot látogatta meg az Isten. A Szobaszínházba küldött angyalai nem voltak elegek.
Elküldöm
