Ül, figyel - Új és Víg Molnárok

Az ember ott szorong sokadmagával a nézőtéren, s miközben a bölcs szellemességek közepette ordító aha-érzéssel rátör az elfojtott életszeretet, úgy érzi, valamelyik páholy mélyéből maga Molnár Ferenc figyel. Mert ott van. Lát mindent.

" - Maga már olvasta?

- Igenis, nagyságos uram.

- Előfordulok benne?"

(Molnár Ferenc: Játék a kastélyban)

Már rég túl vagyunk az 1909-es Liliomon, a pofozkodó vagány kültelki drámáján, túl a pofozkodó Molnár Ferenc Vészi Margittal kötött házasságán. Túl az első világháborún. Jöhet az idill. Amit a közönség úgy imád. Egyenesen követeli. Jöhetnek a sziporkák, a szellemes riposztok, eladósorban lévő szűzleányok, édesbús nagyasszonyok vidám történetei, nagyszabású díszlet, rafinált toalettek, és... igen, jöhet a szellem és a kellem. Happyendbe torkolló végtelen kacagás, jó a rossz ellen, gyöngyöző jókedv a rosszkedvű valóság ellen, a néző legszentebb célú becsapása, hogy lélegezzen föl az a szerencsétlen néhány pillanatra, és higgye el, igenis van miért, van mit, van kivel, egy boldogabb jövő reményében. Más kérdés, hogy a dolgok mélyén ott lapul Molnár Ferenc rezignált bölcsessége, az ördögi elme, akinek mindent átlátó zsenije még mindig csak egy, abból a nyolcvan íróból, aki Ady szerint lakozott benne.

Furcsa dolog ez a Molnár-darabokkal. Az ember ott szorong sokadmagával a nézőtéren, s miközben a bölcs szellemességek közepette ordító aha-érzéssel rátör az elfojtott életszeretet, úgy érzi, valamelyik páholy mélyéből maga Molnár Ferenc figyel.  Mert ott van. Lát mindent. Kortalan szelleme kortalan szigorral szemléli saját hatását az utókor nézőire. Miért az érzés? Ki tudja. Mindenesetre olyan, mintha darabjainak lenne egy titkos vonulata, mintha a könnyedségen, bölcselkedő bájon túl könyörtelenül ott pulzálna bennük a titkok titka, az író tudattalanja. S ott aztán megtörténhet minden...

Emlékszem, mikor Szinetár Miklós 1991-es vígszínházi előadásán fölment a függöny, Fehér Miklós díszlete nyílt színi tapsot kapott. Ilyennel előtte még soha. Most Marton László viszi színre ugyanott a Játék a kastélyban című világhíres Molnár-darabot. Eszenyi Enikő helyett (aki a Vígben most inkább igazgat) Tornyi Ildikó a primadonna, Kern és Balázs Péter helyett most Benedek és Fesztbaum virít. Turai és Gál, a két nagy szervező, akik helyére billentik "a kizökkent időt", és közös liblingjük szerelmi életét. Turai összedob egy vadiúj egyfölvonásost (belecsempészve a féltékeny vőlegény füle hallatára bonyolított titkos szerelmi légyott nagyon is valóságos szövegét) csak, hogy elhárítsa az ifjú zeneszerző és a kis primadonna fölött sűrűsödő szerelmi viharfelhőt. A sok látványos Molnár-darab között talán a Játék a kastélyban a leglátványosabb. Ha az ember már ismeri a sztorit, és az előadás előtt nem rest újraolvasni, előre ízlelgetheti a poénokat.

A hattyú pikírtebb darab.

"ALEXANDRA: Anyám, ne értsd félre ezt a komolyságomat. De kell egy perc, néhány pillanat, amíg ezt a gondolatot megszokom. A tanár egyszerű kisbirtokosok gyermeke.

BEATRIX: Fájdalom, az.

ALEXANDRA: És ha elgondolom, hogy a karján fogom nyugtatni a karomat...

BEATRIX: Hosszú kesztyűd lesz, lányom.

ALEXANDRA: Nem az érintés teszi anyám. A gondolat."

(Molnár Ferenc: A hattyú)

Molnár néhány évvel a Játék a kastélyban előtt írta. Egy cseppet nehézkesebb is - de csak addig, amíg föl nem emelkedik az égbe, hogy vad szárnyalásba kezdjen. Szintén férjfogós történet, de rajta az arisztokrácia zsenge bája. Nem léha pesti művészecskék a szereplői, hanem igazi hercegek és hercegnők. Valamint egy egész trónörökös. Ezúttal Szinetár Miklós rendezi az Új Színházban (csak, hogy bezáruljon a kör). Bánsági, Eperjes, Takács Katalin az ászok benne. A hattyúról még azt is tudni kell, hogy a főszereplő Alexandrát 1945-ben Tolnay Klári játszotta. Az ő helyére ugrott be a nem egész tizennyolc esztendős Ruttkai Éva, akit alig három hónappal előtte Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója fedezett föl a magyar színjátszásnak. Aztán Ruttkai 1957. március 16-án - immár ünnepelt primadonnaként - újra eljátszotta Alexandrát. Időzíteni tudni kell, jegyezhetnénk meg mosolyogva.

"A néző mindent elfogyaszt. (...) A legjobb emlékkel csettint a nyelvével még akkor is, amikor már nincs min rágódnia. Mert Molnár Ferenc ezzel nem foglalkoztatja. Nem akarja. Így is igaza van, szinte abszolút igaza, mert ezzel a művészetével immár olyan magasságokba jutott, hogy a kritika haptákba áll előtte és mereven tiszteleg. Semmi egyebet nem tehet. De amikor öt lépéssel túlhaladt a tisztelgő frontja előtt, ez mégis csak utána néz és megkérdezi magától: Miért nem lő fel a nyilával ez a Molnár Ferenc egy csillagra megint egyszer, hiszen azt is eltalálja?"  - biztatja A hattyú bemutatójáról szóló kritikájában a Nyugat 1921-es 2. száma Molnár Ferencet. Mi már nem nagyon biztathatjuk semmire, de nincs is szükség rá. Valljuk be, mi pontosan ezt a Molnárt szeretjük. A könnyed humorút, a szellemest. Aki a világot (igaz, csak egy pillanatra) bölcsen átláthatónak mutatja. Aki tudja, amit tud, de elüti egy tréfával. Akinek még a halála is április elseji tréfa volt. Csak aztán valahogy úgy maradt.