Premier: Csörte

Békéscsabán január 6-án mutatják be Brestyánszki Boros Rozália darabját.

"Karaokesztár a peremen!!! Ez a show egyedülálló kezdeményezés, hiszen még sohasem volt példa arra, hogy egy ilyen picinyke és szegény határmenti falu, mint a miénk, egy ilyen nemes és nagyszerű vállalkozást valósított volna meg. Ez az esemény méltó módon járul hozzá a mindössze 300 lelket számláló település erkölcsi és gazdasági felemelkedéséhez! Legyenek velünk! Szurkoljanak nekünk!!!"

Ezzel az átlátszó, szánalmasan közhelyes és üres dumával próbálja meg eladni a vidéki tévéshow szervezője a média napjainkra oly jellemző olcsóságainak egyikét a falubelieknek. Brestyánszki Boros Rozália drámája erősen ironizálva, tehát kegyetlenül teszi fel kérdését: mi történik akkor, ha a modern kor kéretlenül és váratlanul tör be vívmányaival - mobiltelefon, tévékamera, laptop, skype - egy falucska lakóinak addigi megszokott, csöndesen csordogáló, egyhangú életébe?

Az eredmény csakis zavar, félelem és riadalom az újtól, értetlenség és meghasonlottság lehet. Különben, miért nevez be - magát akár nevetségessé téve - boldog-boldogtalan egy számára is nyilvánvalóan gagyi tévés vetélkedőbe, a talán neki se jelentős fődíj, a talán számára sem elképzelhetetlenül nagy összeg, a háromszázezer forint elnyerésének ígéretén kívül? Elképzelhető lenne, hogy működik a beetetés, még mindig hat a rég lejáratott szlogen: TE IS LEHETSZ SZTÁR!?

Arra sincs egyszerű magyarázat, hogyan történhet meg, hogy valaki épp százezer forintos számlát roamingozik össze a fiától kapott laptopon. Lehet, hogy nem ismeri annak a működését? Küldte, megkapta, de a használatát már senki sem magyarázta el neki? Legkevésbé az ördögi masinát hozzá mással eljuttató, a fővárosban magát roppant elfoglaltnak, fontosnak megjátszó gyereke...? "Azért ha egyszer az életben írna nekem egy levelet, papíron, tollal... Amit a postás kihoz ide..."- hangzik az Anya szájából. Egyszerű emberi viszonyokra, jó szóra, kapcsolatra vágyunk, amit nem pótol, nem pótolhat a legördögibb technika sem.

Generációk, egymástól végzetesen eltávolodott világok találkoznak össze pillanatokra ebben a különös darabban, pontosabban, mennek el könyörtelenül és ostobán, érzéketlenül - vagy csak tehetetlenül - egymás mellett, elmulasztva az újra egymásra találás talán utolsó esélyeit. Az ígért erkölcsi és gazdasági fellendülés lufija a nélkül pukkan szét, hogy szállni láthatnák a levegőben. Vajon, mi marad utána a csalódáson, a kapcsolatok ellehetetlenülésének fel- és beismerésén kívül? Süket és értetlen csönd, eltakarhatatlan szégyen, csalódás - és a fölemésztő magány.

Fekete Péter rendezésében önkéntelenül sodródunk a csillogással, beszállunk a show-bizniszbe, még szurkolunk, énekelünk is együtt a szereplőkkel, ahogy benyaljuk a reklámok igazát, s ahogy felvesszük az áruhitel kölcsöneinket, vagy küldjük az sms-einket a valóság-megasztár műsorokra. Szánjuk az egyszerű pórnépet két órán át, mígnem a darab katartikus végére elválik az ocsú a búzától, mély és felszín, érték és feledhetőség súlyozódik. Van-e, lesz-e még olyan telefon, olyan skype a laptopon, amelyen felhívhatnak valakit ők, a messzire szakadtak, városba futottak, hogy megkérdezzék tőle: Jól vagy? Hogy vagytok ti ott, messze, nagyon messze innen, otthon, édes Anyám...