Gergye Krisztián: Szeretném feltárni önmagam identitásviszonylatait

Gergye Krisztián sikeres évadot tudhat maga mögött: munkásságáért Imre Zoltán-díjat kapott, Trilógia-tanulmány című rendezése a szezon legjobb független előadásaként elnyerte a Főváros Kulturális Közgyűlésének színházi díját, valamint ugyanebben a kategóriában a Színikritikusok Díjára is jelölték.

- Hogyan viszonyulsz a sok elismeréshez?

- Minden díj jól esik, hiszen a munkám, a munkánk visszaigazolását jelentik, de az általad felsorolt díjak mindegyike más szempontból fontos a számomra. Bár személyesen nem volt alkalmam találkozni Imre Zoltánnal, és nem láttam munkáját, "posztumusz" szellemi közösséget érzek vele, a róla elnevezett díjnak ezért örülök igazán. A Trilógia-tanulmány pozitív fogadtatása pedig azért nagyon jól eső érzés, mert táncos alkotóként a magyar irodalom egyik legnehezebb drámai életművéhez nyúltam: Nádas Péteréhez, a színházi szakma pedig, úgy tűnik, észrevette és honorálta azt a különleges, a test nyelvére lefordított viszonyt, amit Nádas drámái iránt érzek, és amit viszonylag sikeresen és hitelesen tudtunk megmutatni az előadások szereplőivel.

- A Trilógia-tanulmány két előadást jelent: a Találkozást és a Temetést. Szeretnél-e megpróbálkozni a drámahármas első darabjával, a Takarítással?

- A Takarítást nem lehet a másik két darabra kitalált hármas leosztásban működtetni, mindazonáltal a trilógia talán leggyönyörűbb darabjának gondolom. Nádas, amikor megnézte a kettős bemutatót, szintén megerősített abban, hogy érdemes volna foglalkozni a harmadik drámával is, így mindenképpen tervbe van véve, jelenleg azonban nem érzem elég érettnek hozzá a szituációt.

- Fontos számodra a rendszeres szakmai visszajelzés?

- Talán én vagyok a táncos szakma legrendszeresebb és legbecsületesebb kritikaolvasója. Mindig rettentő izgatottan várom, hogy milyen formában találkozik az a gondolkodás, ahogyan a kritikus néz egy előadást azzal a gondolkodással, ahogyan én létrehozok egy darabot. És ha a kettő között van valamilyen kapcsolódás, közös halmaz, "párbeszéd", akkor már elégedett vagyok, attól függetlenül, ha maga a bírálat nem pozitív kicsengésű.

- Tehát alapvetően a gondolkodást, az elemzést várod el a kritikától.

Talán általánosítok, de mindenekelőtt a színház szeretetét várom el a kritikustól, mint ahogy én is azért csinálom, amit csinálok, mert szeretem. Sokszor érzem, hogy a kritikust agyonnyomja a saját felelősségének tudata: az érzés, hogy mi, alkotók nem azt várjuk tőle, hogy csupán egy véleményt mondjon a sokból, és ettől a nyomástól a kritika olykor izzadtságszagúvá válik.

- A tánc felől jössz, de az utóbbi időben mintha nagyobb súllyal esne latba a szöveg a munkáidban.

- A Trilógia előadásait valóban a szöveg uralja, de közben mégsem. Nádas sok-sok kitételét, szerzői utasítását, már-már koreográfiáját igyekeztünk a lehető legkomolyabban venni, mert ezáltal egy olyan színpadi létezés, lélegzés, gondolkodás lehetősége jelenik meg a színpadon, amely a magyar színházban legfeljebb szegmenseiben érhető tetten. A test, a lélek, a verbalitás, a szellemiség egy lüktetésűvé, egylényegűvé válása: ezt az utat érzem a magaménak, errefelé próbálok kutatni-keresni.

- Errefelé mutatnak az idei évadra tervezett előadásaid is?

- Hamarosan elkezdjük próbálni a Nemzeti Színházban Heiner Müller Kvartett című darabját, amely ezer szállal kötődik a tavalyi Quartet című táncelőadásunkhoz, de egyben a Trilógiához is: Heiner Müller szövegéhez hasonló a viszonyulásom, mint Nádaséihoz. Persze a Kvartett esetében nagyon erősen inspirál az is, hogy a darab két szerepe mind életkorából, mind színpadi energiájából, tehetségéből fakadóan abszolút passzol Udvaros Dorottyára és Alföldi Róbertre. Az előadásban szeretném újra ütköztetni a zárt rendszerű szöveget a mozgással. De nem is konfliktus ez, hanem inkább hídépítés: az érdekel, hogy mi az, amit a test érzékisége tud, mi az, amit a szöveg érzékisége tud, és ezek hogyan kapcsolódhatnak össze, hogyan emelheti fel vagy sújthatja le az egyik a másikat. A MU Színházban Adaptáció Trikolor címmel készülünk "szélesvásznú identitásjátékra" - ennek az előadásnak vagyok most a legközepében. Azokhoz a kötött struktúrákhoz képest, amelyekben élünk, a lehető legszabadabban szeretném megmutatni, feltárni önmagam identitásviszonylatait ebben a produkcióban.

- A független színház nyilvánvaló előnye maga a függetlenség, a szabadság, az önállóság, a kötöttségek nélküliség. Ugyanakkor hátrányai is vannak: egy-egy előadást nem tudtok annyiszor játszani, hogy "beérjen", ha éppen arra van szüksége.

- Ez így igaz, pedig a Gergye Krisztián Társulata még aránylag szerencsés helyzetben van, A szatír című produkciónk például viszonylag sokszor és sok helyen ment. De egy független műhely előre tervezetten öt-hat előadásnál többel nemigen számolhat. A két Nádas-előadás, amelyet tavaly ősz óta kőszínházi rendszerben játszunk, most ér el arra a szintre, hogy a saját testünk, lelkünk tudásává váljon. A független alkotóként készített előadások esetében viszont inkább arra törekszem, hogy minden előadás esemény legyen. Nem az motivál, hogy a repertoáromat egy az egyben üssem-verjem, hanem az, hogy megmutassuk a darabok változékonyságát - így tulajdonképpen minden egyes előadás premiernek felel meg.