Utak és rezgések

Duda Éva nemrég Bukarestben koreografálta Presgurvic Rómeó és Júliáját, áprilisban a Plain és Az Ismeretlen című darabjainak felújításán dolgozott. Május végén Carneval című munkáját láthatjuk a Merlin Színházban. E bemutató a Közép-Európa Táncszínház huszadik jubileumi évadának záróakkordja lesz.

Duda Éva (fotó: Bege Nóra)

Fidelio Est: Hogyan születnek a produkcióid? Mi van előbb: egy érzelem, egy motívum vagy egy történet?

Duda Éva: Sok olyan téma van, ami számomra kiemelten fontos, és folyamatosan vizsgálom, de ki kell várni a pillanatot, amíg egy előadás meg akar születni, amíg kiteljesedik a kép, és valóban megszólít a darab. A Carneval témája legalább két éve motoszkál bennem. Először általában egy kép, egy tónus, egy vízió van a fejemben, ami szerkezetté áll össze, és erre kezdem el építeni az előadást. Számomra nem az a lényeges, amit elmesélek, hanem az, ahogyan, és hogy a mozdulatok során egy adott szereplővel mi történik. A táncos személyisége nagyon befolyásolja a koreográfiát, ezért nem tudok bárkire szerepet adni. A különféle állapotok és ezeknek a változásai érdekelnek. Az a változékonyság, ahogyan egy gyerek játszik valamivel, és egy pillanattal később már maximális figyelemmel valami másra fókuszál – mert folyamatosan jelen időben van. Ez a „jelenidejűség” érdekel a színházban. A darabjaimban hagyományos értelemben vett történet nincs, de bármilyen absztrakt is egy előadás, az ember akaratlanul is történetiséget, narratívát keres, így mindenképp vannak szálak, csomópontok, melyeket lehet követni.

FE: Mit jelent számodra a karnevál?

DÉ: Szertartás, ünnep, rítus. Az előadás kapcsán az a közösségi összetartozás által indukált felszabadult állapot érdekelt, amikor a figurák euforikus hangulatban, maszkoktól mentesen tudják megmutatni saját énjüket. Arra vagyok kíváncsi, hogy ebben az őrült kavalkádban hogyan változnak át a figurák démonivá, animális, sötét lényekké, a felhevültség, a ritmus energiája hogyan változtatja meg a személyiségeket, és milyen helyzeteket idéz elő. Ahogy az Aréna, a Carneval is metaforikus cím. De míg az Aréna misztikusabb és költőibb volt, a Carneval mozgalmasabb, játékosabb lesz, mégis szélsőségesebb irányokba mutat.

FE: Tavaly hegyet másztál Tibetben, és jártál Mexikóban. Hogyan hatnak rád ezek az utazások?

DÉ: Épp halottak napja volt, amikor Mexikóban voltam. Náluk ez hatalmas örömünnep, bábukat égetnek, zenélnek, így tisztelegnek halott szeretteik előtt. Ez annyira fontos élmény volt, hogy bele is szőttem a Carnevalba. Ha nem is mindig tudatosan, de minden élmény mélyen belém ivódik, és ezáltal belegyűrűzik a darabokba is. Nagyon érdekelnek az élő hagyományok, a különféle kultúrák. Az utazások során az emblematikus, tiszta emocionális pillanatokat igyekszem megőrizni. Olyan könnyű beszűkülni saját világunkba, hogy muszáj látnom, máshol mi történik, hogyan gondolkodnak. Csak úgy lehetek a színházban gazdagabb, ha beengedek új élményeket, és ha néha madártávlatból nézhetek saját környezetemre. A munkában én adok kifelé ötleteket és energiákat, de az adás-kapás kölcsönös, hiszen ezeket az érzelmeket és energiákat egymásba transzformáljuk, egymást töltjük szellemileg és fizikailag. Az utazás más, az befelé figyelés. Megváltoztatja a gondolkodást, az élethez való hozzáállást.

FE: Rendszeresen készítesz alkalmazott koreográfiákat musicalekhez, operákhoz. Ezeket a tapasztalatokat tudod hasznosítani saját munkáidban?

DÉ: Ez mindkét irányba hat. Egyik nap néhányan ülünk egy evezős csónakban, amit saját kezünkkel raktunk össze, és mindenért mi felelünk. A következő napon pedig vezetek egy húszfős legénységgel működő vitorlást, ahol mindenkinek megvan a feladata, és nekem kapitányként kell irányítani. A két feladat más, de mindkét hajónak úsznia kell a vízen. Nálunk divat elválasztani az alkalmazott koreográfiát egyéb alkotói munkától, de külföldön ez nem így van. Az ember gazdagabb lény annál, hogy be lehessen zárni egy fiókba. Én minden munkámra büszke vagyok. A lényeg, hogy a végeredmény minőségi és „dudás” munka legyen. Azáltal, hogy több műfajban mozgok, sokkal többet tapasztalok magáról a színházról.

FE: Hogyan tudnád definiálni a „dudás” stílust?

DÉ: Szeretném, ha nagyon dinamikus és mozgalmas lenne, de lenne közben idő, sok nyugodt pillanat, amikor megállunk, egymásra figyelünk. Nem akarom felvenni a világ ritmusát, hogy ide-oda rohanunk, és közben nincs idő egymás szemébe nézni. A színház, mint egy nagyító, kiszélesíti a pillanatokat. Az ember nem az állandó pörgés rezgésszámára van kitalálva. A lényegi dolgok nem magas rezgésszámon dőlnek el.