Ebben mi a jó?

Mi a jó abban, hogy néhány lelkes fiatal táncos egy aluljáróban és egy házközben mutatja meg tánctudását? Mi a jó abban, hogy egy tánciskola kivonul az intézményes keretek közül, és minden feltűnés nélkül, ingyen kínálja fel produkcióját az arra sétálóknak? A Budapest Tánciskola az utcai előadással ünnepelte Trafó tizedik születésnapját.

Izgalmas dolog úgy érkezni egy előadásra, hogy nem kell épületbe lépnem, jegyet kezeltetnem, különböző akadályokat leküzdenem, csupán lesétálok a Flórián téri aluljáróba. Gyors körbetekintés, hogy felmérjem, hol lehet a keresett táncelőadás. Szomorú dolog azonban felismerni, hogy az összegyűlt csoportban a táncosokon kívül én vagyok az egyetlen „külsős” érdeklődő. Néhány perc múlva rádöbbenek, a körben álló társaságból nemcsak, hogy én jöttem egyedüliként ide direkt azzal a szándékkal, hogy megnézzem az előadását, de tulajdonképpen én vagyok az egyetlen néző.

A Budapest Tánciskola előadása az első a Trafó születésnapjára, a város különböző pontjain rendezett köztéri előadás-sorozatból, de úgy tűnik, ezt itt Óbudán az Angelus Iván vezette csoporton kívül más nem tudja. Szerencsére a fellépők ezzel nem foglalkoznak.

Már a Lónyai utcában - Söprés (fotó: Krivánszky Árpád)

Az előadás központi eszköze egy nagy, tizenkétszögű, fémcsövekből álló geometriai test, a táncosok ezt a különleges formát táncolják körül. A fémrudakból összeállított gömb egyfajta színpadként funkcionál, az ebbe való be- és kilépés a színpadra lépéssel egyezik meg. Akik éppen nem táncolnak, kívülről, némán figyelik a másik táncát. Az improvizatív jellegű előadásban mindenki egy percet kap az atomok szerkezetére emlékeztető színpadon. (Az időt a táncosok egy egymás kezéből átvett faliórán mérik.) Zene nincs, a táncosok saját ritmusuk szerint, némán és csendben mozognak a gömbben úgy, hogy közben a gömböt is folytonos mozgásban tartva tovagördítik.

Fél óra után a csoport, kicsit szétszerelve a gömböt, kiemeli „színpadát” a sötét aluljáróból, és kiviszik a napfényre, a római műemlékek közé. Az itt folytatott tánc egymásnak szól:félretéve a korábbi szabályt, hárman-négyen is együtt táncolnak a geometriai testben, gyakoriak az interakciók és priváttá válnak a mosolyok. Továbbra is figyelem a mellettük elhaladó emberek reakcióit: „Ebben mi a jó?” – kérdezi homlokát ráncolva egy fiatal lány barátnőitől, majd értetlenkedve továbbmegy. Jó a kérdés?

Másnap a Söprés című előadást mutatja be a csoport a Lónyai utcában, a Budapest Music Centerrel együttműködve. A koncepció hasonló, mint az előző nap: középpontban a már ismert fémvázas szerkezet, ezúttal azonban nem görgetik ide-oda, csak áll, belsejében két-három gyakran cserélődő táncos, a színpad pedig kissé kibővül. Egy utcára nyíló két ház közötti udvart választanak helyszínül, ahol a gömbön kívüli emberek (körülbelül húszan) vesszőkből készített seprűvel söpörnek mindenfelé.

Söprés (fotó: Krivánszky Árpád)

Negyedóra után már látható porfelhő száll fel az udvarról. A táncosok monoton, apránként lépegető-söprögető mozgásuk fokozatosan lelassul, párokba rendeződve egymás után megállnak, a seprűt kezükben tartva nézik a gömbben utolsóként táncoló fiút. Nagyszínházi vastapsra itt sem lehetett számítani, mert egy-két ismerősön kívül nem voltak mások. „Söpörnek, anya!” – kiáltott fel mellettem egy szájtátva bámuló kislány. Ő maradna, de édesanyja még abban a percben karjánál fogva továbbrántotta. Az anyuka úgy ítélte meg, nincs abban semmi figyelemreméltó, hogy egy csoportnyi fiatal körbesöpör egy fura szerkezetet. Miért, minek, és egyáltalán.

Pedig a Flórián tér melletti parkban (ahogyan a Lónyai utcában is) történt valami. Velem például az, hogy kicsit úgy éreztem magam, mintha Antonioni Nagyításának utolsó, pantomimes jelenetébe csöppentem volna: a táncosok az előadás után körbeálltak, megfogták egymás kezét, és meghajoltak, de nem látta ezt rajtam kívül szinte senki, talán ők sem engem. Én pedig, ahogy a filmben a főszereplő visszadobja a képzeletbeli labdát, tapsoltam nekik, ők hátrafordultak, és mosolyogtak. Mert ebben ez (is) a jó.