Emberi Himnusz

Ludwig van Beethoven IX., utolsó befejezett szimfóniája az európai zenetörténet korszakalkotó és megkerülhetetlen remeke. Kulcsmű, amely természetéből kifolyólag határozottan alkalmatlan például a szombat reggeli relaxálás elősegítésére, hangi aláfestésére.

Jelenet az előadásból

Megszólaltatása – ideális esetben – magán hordozza a nagybetűs ünnep ismertető jegyeit, hiszen célja és egyetlen értelme a dogmák, a minden európai polgár számára erőlködés nélkül hihető, mert egyetemes-emberi hittételek kinyilatkoztatása és megvallása.

Nyomasztó és frusztráló súlyától eltekintve a Kilencedik napjaink hangverseny-múzeumának is állandó műsordarabja. Ez a látszólagos anakronizmusában már-már kuriózumnak számító tény alighanem azzal függ össze, hogy minden ellenkező híresztelés dacára igenis vannak olyan alkalmak, amikor a legfontosabb dolgokat ki kell mondani, el kell muzsikálni, el kell táncolni. 1953-ban, a Bayreuthi Ünnepi Játékok újraindításakor Wilhelm Furtwängler a Kilencedikkel vezekelt ország-világ előtt, a berlini fal leomlásának évfordulóján pedig Leonard Bernstein is ezt a kompozíciót dirigálta, történelmi szövegmódosítással a „Freude” (öröm) szó helyett „Freiheit”-ot (szabadságot) énekeltetve.

A hihetőség határain belül nem állítható, hogy a Markó Iván és Keveházi Gábor nevével fényjelzett, Héja Domonkos által elvezényelt, továbbá a Magyar Fesztivál Balett, a Magyar Nemzeti Balett, illetve a Nemzeti Énekkar és a Danubia Szimfonikus Zenekar közreműködésével létrehozott produkció történelmi jelentőségében az említett két fordulóponthoz hasonlítható. Legalábbis egyelőre nem. Vagy ha igen, tekintve, hogy „Emberi himnusz” címen az Európai Unió himnuszának megkoreografálása, s mint ilyen a huszonötök bármelyikének érdeklődésére számot tartó előadás a tét, az előzményekhez képest jóval kevésbé traumatikusabb – mondjuk ki: mindenki számára megnyugtatóan békés, a kontinens keleti felén pedig egyértelmű lelkesedést kiváltó – történelmi fejlemény művészi leképezéséről van szó.

Annak, aki nehezen tudja elképzelni, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egy ilyen nagyigényű és nagyszabású összművészeti produkció színtere lehet, megpróbálom prózában részletezni az előadás első pár percét. Kezdetben a zenekaré és a beethoveni zenei gondolat megszületésének momentumát adekvát szenvedéllyel gesztikuláló karmesteré volt a főszerep. Aztán az első tétel kidolgozásának elején a zenészek zökkenőmentesen a tulajdonképpeni színpad előtt található zenekari árokba süllyedtek, a színpadon pedig felkeltek az addig láthatatlan tánckar tagjai. Az első tételben helyenként minden táncos egy emberként, mondhatni: unisonóban mozgott, helyenként három csoport került egymással szembe némi fáziseltoldódással (zenei szakzsargonban: kánonban). A tömegjeleneteket sűrű és gyors egymásutánban a résztvevők nemét és számát tekintve megjósolhatatlan szóló-szakaszok váltogatták. Közben természetesen a zene maradt a közös hivatkozási alap, bár a süllyesztés a vonósoknak többet ártott, mint a fúvósoknak, és az is illúziórombolóan hatott, ahogy a táncosok kecsesnek és légiesnek szánt szökellése néha a zenénél hangosabban hallatszott.

A két alkotó által jegyzett koreográfia egy tételt leszámítva nem epikus fogantatású, hanem absztrakt vagy dekoratív jellegű, ha úgy tetszik, non-figuratív. A legzeneibb fogantatású koreográfia, amit a tánc műfajában laikusként eleddig láthattam. A pszichológiai fejlődés igénye, logikusan követhető folyamat-szerűség jellemzi, mely a közönség füle hallatára fejlődő témákkal operáló, az egyes formarészeket rejtetten összekötő beethoveni gondolatvilág felszabadító hatású analógiája.

A tűzpiros jelmezekben és megvilágításban eltáncolt scherzo folyton ismétlődő, megkoreografált megtorpanásai a partitúrából is hallható hirtelen megszakításokra reflektáltak, s ezzel mintegy segítettek a zenére koncentrálni. A tételt lezáró integető-tenyérrázó állókép végén a közönség tombolt és tapsolt a gyönyörűségtől: a publikum (ma már csak az opera műfajából ismert módon) zárt számként kezelte a tételeket – szerintem joggal (azt ui. Thalberg visszaemlékezéseiből tudni lehet, hogy a Karinthiai kapu melletti színházban, a Kärntnertortheaterben az 1824. május 7-i ősbemutató alkalmával Beethoven épp a scherzo után nem hallotta a tapsvihart).

A kék színűre bevilágított lassú variációs tételben a tolószékben érkező idős asszony partnere Keveházi Gábor volt. A szeretet poézise hatotta át táncukat, a dolgok rendje fölötti bölcs derű. Aztán az egyes variációk, illetve a kontraszttéma felbukkanásaikor, tehát a formahatárokat messzemenően tiszteletben tartva egy fehérbe öltözött gyerek-pár, majd egy bordó-tengerzöld mezt viselő középnemzedékbeli pár kettőse következett, és így tovább – életkorok sötétedő színekben. A szám végén Keveházi leírhatatlan alázattal és eleganciával megsüvegelte a közönséget, majd a gyerekek búcsúztatták a tételt.

A Finale korábbi tételeket visszaidéző elejéhez nem nyúltak a koreográfusok, ez a szakasz a zenészek jutalomjátéka maradt. Egyébként az Örömóda-dallam áradását félbeszakító induló – elsősorban a fúvósok jóvoltából – olyan izgalmasra sikeredett, hogy azt még Sir Roger Norrington is megirigyelhette volna. Ennek a B-dúr Alla Marcia-szakasznak a táncbeli megfelelője sokat sejtető módon ironikus férfi-szóló volt, revüszínházat idéző megvilágításban. A tétel vége a maga volt a szimmetria megdicsőülése. A mindenre kiterjedő szimmetriáé, mely egyrészt abban mutatkozott meg, hogy a remekül teljesítő énekes szólistáknak volt egy-egy táncos alteregójuk, másrészt a látványban, mely a zenekari ároktól az unisonóban mozgó tánc- és énekkaron át, a Nemzeti Hangversenyterem haránt irányú vonalain keresztül egészen az angyaloknak öltözött énekes-szólistákig, illetve az orgona homlokzatából a térbe vízszintesen benyúló spanyol nyelvsípokig terjedt, egészen a hangvető ernyőig.

Csak a kötelező házi olvasmányok iránti eredendő ellenszenv miatt nem ajánlom mindenkinek, hogy aki teheti, nézze meg az előadást. A produkcióról készülőfélben lévő DVD-felvételről őszintén remélem, hogy visszaigazolja elragadtatottságomat. Az az érzelmi hőfok, amellyel a produkció látványban és hangban zárul, mindenképpen megérdemli, hogy megörökítsék.

(2006. május 9. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; Markó Iván – Keveházi Gábor: Emberi Himnusz (Beethoven IX. szimfóniájára); km.: Magyar Fesztivál Balett, Magyar Nemzeti Balett, Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), Danubia Szimfonikus Zenekar, Rálik Szilvia, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila, Kovács István (ének); vez.: Héja Domonkos)