Ismétlések táncra, zenére és filmre

Harminc évnél is idősebb koreográfia, folyamatos változásban lévő társulat, hatvan perc és három táncszekvencia – így is címkézhetnénk Lucinda Childs 1979-ben született előadását, de a DANCE nem hagyja magát címkefelhőbe préselni.

A Lucinda Childs Dance Companyt egy hasonlóan hosszú múltra visszatekintő ernyőszervezet, az 1978-ban alapított és stílszerűen Dance Umbrella névre keresztelt társulás hozta Angliába. A Dance Umbrella egyébként aktív háttérszereplője az angol táncéletnek, éberségüknek köszönhetően rengeteg ismert vagy éppen szárnybontogató táncost és tánctársulatot sikerült bemutatni a londoni színpadokon. A Childs bemutató mindamellett, hogy az amerikai táncélet egy igen markáns alkotóját kanonizálja a brit művészeti térben, egyidőben előkészíti a terepet az Einstein on the Beach londoni bemutatójának. Az ötórásra saccolt megaprodukciónak anno Lucinda Childs nemcsak koreográfusa, de főszereplője is volt, akarcsak a brit fővárosban nemrég zárult DANCE-nek.

Childs csupa nagybetűvel írott DANCE előadása már címével sejteti, hogy itt valami lényegit, egyszerűt és minden fölös ficától meg- és lecsupaszítottat lát majd a néző, olyan táncot tehát, amely a mozgásból, nem pedig tánctörténeti hagyományokból építkezik. Childs koreográfiája ugyanis visszametsz minden történeti rárakódást, így a DANCE nem más, mint grammatikájára bontott táncperformansz: karok, lendületek, lengések, bokák és könnyed piruettek játéka üres, de nem légüres térben. Az egyenként húszpercnyi, három részből álló előadás ugyanis elsősorban a teret építi be játékába, a táncosok repetitív forgásai, karlengései betöltik, zárják és nyítják a színpadot, használják a számukra adott teret. A mozgások csak első látásra követnek valamiféle unalmas mozdulatsort. A nyit, zár, fordul, biccent, lendít típusú mozgássorok ismétlése igen hamar vált át már-már "olvasható" tánckottává, egységes, mozgással írott szöveggé amelyben csak jókora idő elteltével tudjuk fölfedezni az apró, de igen fontos nüanszokat. A mozdulatok egymásutánjába ugyanis beépűlnek és átíródnak olyan tánclépések is, amelyek hol a klasszikus balett-technika csípőből kiinduló fordulataira utalnak, hol különböző lábpozíciókra, hol meg egészen felismerhető tangó és salsa lépéseket juttatnak eszünkbe. Az előadás tehát nem egy tabula rasa, de a mozgások ötvözete olyan egységes, szabad és asszociációkra teret adó táncot képez, amely egyszerre kérdez rá különböző hagyományokra és visz vissza egyszerű, de erőteljes alaplépésekig.

Partner mindebben Philip Glass jólismert, ugyancsak a repetíció eszközeivel kiválóan manőverező zenéje és Sol LeWitt filmje, amely két fontos funkcióval is rendelkezik. LeWitt filmjét, mely az 1979-es előadás felvétele egyben, a színpadnyílást teljes szélességében és hosszában lezáró áttetsző vászonra vetítenek. Ez az igencsak látványos megoldás már az "eredeti" előadásnak is szerves része volt. A felnagyított táncos alakok mellett a vetített film fantasztikus látványt generál azzal is, hogy több idősíkot képez, hiszen a filmen szereplő táncosok már nem ugyanazok, mint akiket a színpadon látunk, táncuk ritmusában és lépéseikben sem egyezik. Különösen manipulált kép ez, amelyben az archív felvétel szereplői múltbeli szellemként kísértnek a jelenkori társulat performanszában. Bármennyire is fura, de LeWitt archív mozgóképei frissességet adnak a produkciónak. Lucinda Childs társulatának előadása pontosan attól válik izgalmassá, hogy megmutatja, leleplezi harminc évvel ezelőtti önmagát.

DANCE - Lucinda Childs Dance Company