Leporolt posztmodern

Az utóbbi években egyre több az olyan előadás, amely a kortárs tánc múltjának legfontosabb koreográfiáit rekonstruálja. Paradox is lehet, ahogy egy ennyire élő, eleven műfaj, mint valamilyen archívumbeli tárgyakat veszi elő "ősi" koreográfiáit, s teszi ki a vitrinbe, azaz a színpadra. A múzeum-jelleget Trisha Brown korai munkáinak Trafóbeli előadásán még az is erősíthette, hogy a nézők úgy járhatták körül a táncosokat, mint egy kiállítás tárgyait.

Trisha Brown

E "kiállítási tárgyakon" egyfelől tökéletesen lehetett érzékelni, hogy tudásuk valamit a múltból hoz elő, ám mégsem terjengett áporodott szag körülöttük. Sőt, friss fuvallatnak éreztem a hazai színpadokon zajló előadások nagy részéhez képest. (Bár őszintén szólva sokszor vagyok így, ha külföldi társulatok, főleg, ha amerikaiak jönnek Magyarországra.) Először is nagyon pontosan kezdődött a második előadás is, holott a 19 és 21 órás között volt még egy szakmai beszélgetés is.

A táncosok viselkedése, ahogy beléptek a nézők által beterített térbe szerény, szinte civil és távolságtartó volt. Egy-egy néző feltűnőbben, exchibicionistábban viselkedett, mint maguk az előadók. Ez éppen a legkevésbé izgalmas etűd alatt volt szembetűnő, amikor a leginkább lehetett érzékelni a koreográfiáktól való időbeli távolságot. A Floor of the Forest című darabban mint egy hatalmas ruhaszárítón, a felakasztott ruhák között mászott a két férfitáncos, s bújtak bele egy-egy nadrágba, pólóba, találtak maguknak így felfüggesztve egy-egy nyugalmi állapotot, majd kibújtak, s másztak tovább. Ez az akciósorozat egyszer-kétszer még érdekes, de majd’ negyedórán keresztül már úgy érezhetjük, meztelen a király.

Azzal együtt, hogy a repetíció a másik öt koreográfiának is alapvető eleme volt, azokban az ismétlés monotóniája nem okozott unalmat, sőt, igazán feszültségkeltő volt. Hiszen azokban a darabokban történt valamilyen fejlődés: egy-egy mozdulatsor mindig változatlanul ismétlődött, ám mindig megtoldódott még egy mozdulattal. Ez a mozdulat értelmet adott az ismétlődésnek, így kristálytiszta struktúra alakult ki. A Group Primary Accumulation című etűdben négy, egymástól egyenlő távolságra fekvő táncosnő hajtotta végre zene nélkül ugyanazt a mozdulatsort, egy-egy hozzátoldással. Ez esetben a plusz elem az volt, hogy mindig egy negyedet fordultak, s ez addig ismétlődött, amíg körbe nem értek. A körülöttük lévő nézők pedig közelről és különböző szögekből figyelhették, élvezhették, analizálhatták a mozdulatok tisztaságát, kinek mihez volt kedve.

Ez a tisztaság az egész estére igaz. Nemcsak azért, mert a lehető legegyszerűbb fehér pólóban és karate nadrágban voltak a táncosok, hanem mert a legtöbb koreográfia csendben történt meg, azaz semmi nem terelte el a figyelmet a mozdulatok precizitásáról.

Megjelenésük és viselkedésük természetessége, munkájuk koncentráltsága, minden harsányságtól való mentességük, a látvány tökéletes minimalizmusa egyöntetűen sugallta ezt a letisztultságot, ami helyenként igazán humoros volt. A Sticks című darabban az öt táncos úgy próbált meg mozogni, hogy közben öt hosszú botot a térben diagonálisan egymáshoz illesztve tartottak. Ez az akció hanyatt fekvésből indult, a cél egy teljes kör megtétele volt, azaz újra a bot alá kellett kerülni, hanyatt fekve. A végrehajtás során néha el-elvesztették egymást, ezt szóval jelezték, majd a kapcsolat újra megtalálása után folytatták az akciót. Úgy tűnik, nincs ebben semmi vicces. De amilyen természetességgel reagáltak a "hibákra", majd folytatták a munkát, nagy nevetést váltott ki a jelenlevőkből.

Ez a finom humor, a koreográfiák tisztasága, a táncosok ilyen fokú intelligenciája és koncentráltsága mindenféle külsőséges elem nélkül igazi színházi élményt hozott létre.

(2007. szeptember 14., 15. 19:00 (Budapest) - Korai munkák - a Trisha Brown Dance Company előadása)