Magyar nemzeti dadaizmus - TranzDanz: Ideiglenes cím

Üdítő élmény és kivételes eset, ha egy kortárs táncszínpadon csak férfiak szerepelnek. Akik ráadásul úgy tűnik, magabiztosan uralják műfajukat és eszközeiket, a táncosok a testüket, a zenészek a hangszerüket. És van még egy színész is, akinek biztos azt kell csinálnia, amit csinál, de az ő jelenléte már támaszt bennem kétségeket.

Ideiglenes cím

Szálas termetével, elegáns öltözetében, fehérre festett arcával némi cippolai felhangot kap Dóczy Péter játéka. Mint egy játékmester tartja egybe az igencsak mozaikos szerkezetű darabot, ám az ő szövegei is igencsak töredezettek. E szöveg-fragmentumok Esterházy Péter Daisy című librettójából származnak: hangsúlyosan felhívják a figyelmet a színházi szituációra. "Itt minden csak látszat, itt minden ember játszhat" – hangzik el sokszor ez a kiragadott mondat, különböző módokon deklamálva. Az Esterházy – szövegből vett részletek kontextusukat vesztve inkább egy dadaista kabaré hangulatát teremtik meg, amely néha átcsap egy magát ultra alternatívként definiáló amatőr előadás agresszív hangulatába.

Ez a verbális produkció fonja körül a táncosok akcióit, amelyek azonban stílusukban alapvetően a néptánchoz húztak. Sőt, némely kortárs mozdulatelem beemelése ellenére is kifejezetten valami őserőből táplálkozó néptánc dübörgött a dekadens dadaista deklamálás és a kiváló zenészek (Dresch Mihály, Hock Ernő, Gerőly Tamás) elvont, kortárs zenéje között. Természetesen nem az gondom, hogy hogy kerül ennyiféle csizma az asztalra, hanem hogy miért ezek a csizmák.

A három férfitáncos (Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter, Szilvási Károly) közös megmozdulásai önmagukban mindig dinamikusak és figyelni valóak, ám egymásutániságuk igazán nem hoz létre semmilyen fejlődést. Egyáltalán nem egy lineáris történet kialakulását várom az akciók valamilyen egymásutánjától, de egy idő után mégiscsak hiányérzetet szül, hogy a legtöbb közös tánc nagyon hasonlóan épül fel. Nevezetesen egy visszafogottabb, lágyabb állapotból eljutnak a táncosok valamilyen transzállapotba, amelynek vagy az összeesés vagy valamilyen nagyon nyomatékos utolsó mozdulat vet véget. Ennek vannak ugyan variációi, de az alapforma változatlan marad. Őszintén szólva ez negyedszerre-ötödszörre már nem kelt valami nagy izgalmat.

Az egyórás előadásban azonban volt körülbelül nettó 6-7 perc, amikor valami más is történt. Egy-egy pillanatra kiléptek a táncosok ebből a sehova nem vezető tranztáncból, és néhány önironikus mozdulattal enyhítettek a marcona komolyságon. Egymás közötti kis gesztusaik vittek egyedül emberi minőséget a darabba, illetve az az önmagát leintő legyintő mozdulat, amellyel Kovács Gerzson Péter lezárta az előadást.

("Időben – Húszéves a TranzDanz" – a sorozat előadásai: szeptember 21-22. 20:00 Trafó – Ideiglenes cím; szeptember 28. 20:00 MU Színház – Tranzit; szeptember 29. 20:00 MU – Bankett; szeptember 30. 20:00 MU – Magenta II.)