"Mily sekély a mélység…"

"…s mily mély a sekélység…" folytatódik Kosztolányi verse, az Esti Kornél éneke. S én úgy szeretném már néha látni azt a kis sekélységet a magyar színpadokon. De általában az alkotás értelmének, a halál mibenlétének boncolgatásánál senki sem adja alább. S persze, miért is ne. Csak ha mindebben közben a lilaság és a didaxis keveredik a dilettánsnak tűnő színházi ötletekkel, akkor már kezdi zavarban érezni magát a néző.

A négy szólót elméletileg az író-rendező Glázer Attila koncepciója tartotta egybe. Az előadóknak az ő versei adták a kiindulást, a koreografálásban pedig Hód Adrienn működött közre. A négy darab a "művészeti koncepció" leírása szerint úgy állna össze, mint egy szimfónia négy tétele. Azaz különböző a szerkezetük, ám együtt mégis egy egészet alkotnak. Kétségtelen, hogy egészet alkottak abban az értelemben, ahogy mind a négyen szinte eszköztelenül, szinte csak a fényt használva dolgoztak a térben. De sajnos abban a vonatkozásban is egységet alkottak, hogy nagyjából mindegyik az érthetetlenség és az unalom határán egyensúlyozott.

Cuhorka Emese táncolta A zenélő doboz című első "tételt". Ebben a koreográfiában ő próbálkozott még leginkább ironikusan tekinteni a színpadi helyzetre és önmagára. Mint egy fehér selyemcukorka állt fehér balett gyakorlójában, hóna alá húzott tülltütüjében a színpad közepén, aztán megmozdult, visszaállt, majd ki-kiszólt a közönséghez. Ezek a kiszólások azonban sem a helyzetből, sem – úgy tűnt – személyiségéből nem következtek, s ezért kínosan erőltetettnek hatottak. Mozgása sem képviselt olyan minőséget, amivel ezt kompenzálhatta volna. Ehhez képest Kovács Kata előadásában a Vonaton című koreográfia, amely már mozgásában valamivel több színt hozott, izgalmasabbnak tűnt. Talán nála valósult meg még a legtisztábban az absztrakció és a történet kettőssége.

A harmadik tétel, a Négyen voltak, akárcsak a legelső darab, egy szépen megvilágított statikus képből indult, s az elején valódi koreográfiai ötletnek tűnt, ahogy a táncosnő, Hadi Júlia játszott a fényben a lábfejével, a hajával. Azonban ahogy lassan kikúszott ebből a helyzetből, a tánc egyre kevesebb izgalmat hozott, egyre inkább a jól ismert kortárs tánc elemei domináltak a szólójában. A legnagyobb mélységekig Virág Melinda hatolt, a Próba című utolsó tételben. A szép alkatú táncosnő izgalmas mozgása sem tudta azonban feledtetni, hogy itt a lilaság az úr. Holott a lisztszórás a színpadon, a fényben ráadásul igazán szép alakzatokat hozott létre, ám egészében mégsem lett feszült, feszes, izgalmas. S talán ez is érvényes mind a négy darabra. Azaz mindegyiküknek voltak szép képei, egy-egy figyelmet felkeltő megmozdulása, egészükből azonban hiányzott valamilyen gondolati letisztultság. Mintha attól félnének az alkotók, hogy az egyszerű, tiszta gondolat nem elég erős, nem elég hatásos a (tánc)színpadon. Pedig…

(2007. szeptember 16. 20:00 MU Színház (Budapest) - Glázer Attila-Hód Adrienn: Négyszer szólók; zene: Bach, Vázsonyi János, Glázer Attila)