Negatív Éden

Úgy tűnik nekem, hogy vannak a (kortárs tánc)színháznak olyan előadói, társulatai, amelyekhez nem lehet valamifajta pátosz, valamifajta pozitívnak tartott előítélet nélkül közeledni. Erről persze "tehet" az adott előadó és/vagy társulat, ám a kritikusi elfogultság közmegegyezéses hangoztatása nagyon leszűkítheti nemcsak a befogadás, hanem akár az alkotás kereteit is.

Fotó: Dusa Gábor

Nagy József magyarországi fellépéseit mintha ez a szent áhítat kísérné. Azaz, ha ő, vagy társulata lép színre, csak a roppant elvont, metafizikus értelmezéseknek, bonyolult elméleti fejtegetéseknek lenne létjogosultsága. Ezt természetesen generálta az a nagyon szigorú, szinte minden darabjában domináló fekete-fehér világ, az a kérlelhetetlen következetesség, amellyel emberi alaphelyzeteket vagy éppen az ember szélsőséges kiszolgáltatottságát megjeleníti. Humora is sokszor nagyon áttételes, intellektuális humor, amelynek élvezéséhez nagyon fontos a kontextus minél pontosabb értése.

Legutóbbi trafóbeli fellépésére egy 2004-es darab, az Éden felújítását hozta. A színpadkép minimalizmusa, és a nagyon kevés, de nagyon hangsúlyos kellék használata nagyon koncentrálttá tette a látványt. Az élőzene, a színpadon oldalt helyet kapó Dél-alföldi Szaxofonegyüttes és a jazzt mindezzel társító Szelevényi Ákos fizikai jelenléte is fontos része volt a hatás, a kompozíció egészének. A szituációk egymásutánja teljesen absztrakt módon befogadhatónak tűnt, ám furcsa mód, mégis narratívvá válik az előadás. Nemcsak attól, hogy a műsorfüzetet elolvasva megtudhattuk, hogy a "darab kiindulópontjául egy olyan költő sorsa szolgál, aki otthonától távol, hosszú évekig arról álmodik, hogy hazatér, és amikor ez a vágya teljesül, hazaérve börtönbe kerül…", hanem a darabban elhangzó szövegek óhatatlanul elmozdítanak az elbeszélés, a történetelvűség irányába.

Bár ezek a szövegek nem hagyományos értelemben egybefüggő, értelmes szövegek, ám rituális, ima-jellegű monotóniájuk, stilisztikájuk mégis csak erős jelentésképző szereppel bír.
Egy emberi szenvedéstörténet kísérőszövegei lesznek, amely szenvedéstörténet az európai keresztény kultúra alapvető passiójára vonatkoztatható vissza. Mindez egyértelművé teheti, hogy az előadás kellőképpen és egyenletesen nyomasztó, gyakorlatilag végig nincs feloldás a téma és a megjelenítés súlyossága alól. Az előadásnak sok képe, részlete valóban szinte megrendítően szép és erőteljes hatású. Például a nyitóképben a szálfákkal bevonuló férfitáncosok, vagy a férfiakat a hátukon bevonszoló nők jelenete, vagy az előrenyúló színpadnyelvre helyezett hatosa a táncosoknak, vagy az arcát besározó idős férfi látványa és monológja. Ám e sok részlet - szépség egészében mégis egy olyan értelemben nehezen befogadható, nyomasztó előadást hozott létre, amelynek az emléke nem feltétlenül felemelő. És ezt most nem kifejezetten a témára, hanem magára az előadásra értem.

(2007. október 2. 20:00 Trafó –Nagy József &JEL Színház: Éden (Apocrif codex))