Ősmese Hollywoodban

A CineMaestro-sorozatban vetített előadás alapján el sem hisszük, hogy Prokofjev nem a harmincas évekbe álmodta a maga Hamupipőkéjét.

A Művészetek Palotájában is látható Metropolitan-előadásokkal szemben a legnagyobb különbség, hogy amit kapunk, nem élő közvetítés, hanem egy korábbi felvétel. A mostani Hamupipőke is egy 2007-es változat, az interneten itt-ott ízelítőt is találunk belőle. Felmerül a kérdés, miért érdemes elzarándokolni a moziba és befizetni az előadásra, amikor azt a világhálóról DVD-n is megvásárolhatjuk. Azon túl, hogy a CineMaestrón a jegy mellé igényes műsorfüzet és a premieren Szinetár bevezetője is jár, egy zenés előadás élménye a moziteremben maradandóbb lehet, semmint elsőre gondolnánk. A Hamupipőke erre kitűnő bizonyíték.

A hatalmas vászon a táncosokat olyan közelségbe hozza, és a digitális hangkeverésnek köszönhetően a zene olyan sok irányból, elementáris erővel támad le bennünket, hogy hasonló élményt csak abban az esetben kapnánk, ha a színházban a színpad és a zenekari árok között foglalnánk helyet. Mindebből az is következik, hogy a moziban csak a kivételes előadásoknak van helyük. Ha az énekesek, táncosok híján vannak a színészi képességeknek, az egész bukásra van ítélve: egyetlen oda nem illő mimika, egyetlen pontatlan kéztartás sem maradhat a közelképen észrevétlen. Ha valamelyik hangszer téveszt, és a hangvágó elsiklik fölötte, az a surround hangzás miatt sokkal jobban bántja a fület, mint ha valamelyik dalszínház nézőterén ülnénk. De még egy tökéletes előadás is unalmas lehet, ha a vágó nem variálja megfelelően a beállításokat, és nem a koreográfiának és a drámaiságnak megfelelően szerkeszti össze a több kameraállásból felvett anyagot.

A Hamupipőke a sorozat eddigi darabjaitól eltérően nem a londoni Covent Garden, hanem a párizsi Palais Garnier előadása. A világ egyik legjobb társulata adja elő Rudolf Nurejev koreográfiáját. A Grimm testvérek meséjét az egykori legendás táncos a gazdasági világválság Amerikájába helyezte át: Hamupipőke színésznő akar lenni, édesapja whiskybe fojtja bánatát, a herceg itt ünnepelt filmsztár, a király pedig Howard Hughes-szerű producer. Nurejev koncepciójában a Seregi-balettekhez hasonlóan minden a mesének és a sziporkázó ötleteknek, semmint a zárt számoknak rendelődik alá. Olyan világ ez, ahol a főszerepet játszó Agnès Letestu Chaplinnek öltözve szteppelhet, eltáncolt burleszkként jelennek meg a korszak divatos filmműfajai, közben a sztárt adó José Martinez latin-amerikai lokálokon és kínai ópiumbarlangokon keresztül kutatja a közös felvétel előtt eltűnt szerelmét. A hattyúk tavához hasonlóan Nurejev itt is úgy keveri a klasszikus és a modern balett elemeit, hogy a látvány végig lebilincsel, a történet pedig könnyen követhető. Ahogy a Párizsi Opera balett-társulatától elvárható, minden táncos hibátlanul teljesít, a muzsika betölti a teret, a főszerepekben a műfaj klasszisai tündökölnek.