Jászay Tamás
Fidelio
2 HozzászólásA vendégkoreográfussal (túl) ritkán dolgozó Szegedi Kortárs Balettnek először készített darabot a dél-alföldi városból elszármazott Duda Éva. A társulatvezető Juronics Tamás egy régebbi, Szegeden még nem játszott opuszát reciklálta az alkalomra.
 |
A Zöld Szalon (foto: Dusha Béla) |
Két rész – két világ: A tudattalan című táncest alkotó elemeinek vajmi kevés közük van egymáshoz, kettejük summázása a közhelyszámba menő címmel csillapítja az egyik értékeit, s elmélyíti a másik hiányosságait. Mégis érdekes egymás társaságában látni őket: A Zöld Szalon legjobb pillanataiban egyszerre tud rafináltan érzéki és finoman szellemes maradni, míg a Semmi és soha című húszperces, fül- és agykínzó látványosság rémisztően sivár és zavarba ejtően kézenfekvő gondolatiságot sulykol. Az utóbbi üressége önkéntelenül is segíti az előbbi érvényesülését.
A szegedi kisszínház színpadát zöld körfüggöny zárja szelíd félkörbe, előtte tíz, piros szőrmébe bújtatott retrofotel – Duda Éva maga tervezte minimáldíszlete Stadler Ferenc végig főszereplő fényterve és Kunert Péter sokgyökerű zenei montázsa révén folyton változó nagyságú és hangulatú, titkosat és nyíltat elegyítő üres tér. A Zöld Szalon erről is szól: a kis közösséget mintha provokálná a szigorú bezártság, a Lynch-filmek hangulatát idéző szolid háttér előtt felhorgadnak ösztöneik. A nyitóképet halványan átszínező kéjvágy az est első felét szervező elemi erővé izmosodik a két-, három-, négy vagy sokszemélyes etűdök révén.
A „mindenki mindenkivel” képlete ugyanis kombinatorikai segédlettel véges számú variációra bontható, s Duda igyekszik is építeni a szegedi táncosok kiváló képességeire. A kikezdhetetlen technikai felkészültségnek azonban eszköznek, s nem célnak kellene lennie: a személyiség nézőcsábító, színpadról sugárzó erotikus varázsa hiányzik, főleg a lányok esetében. Persze mindenki nagyon dögös és kihívó, de mintha mindegyikük ugyanúgy lenne az (alkata miatt kivétel Jónás Zsuzsa, akinek sudár termetére már a Hattyúk tavában előadást szabott Juronics Tamás). Emiatt aztán Czár Gergely és Haller János szókimondóan erotikus, mégis árnyalatos kettőse vagy Czár kecses szólója sokkal inkább emlékezetesek. A hórihorgas fiú (Kalmár Attila) és a csöppnyi lány (Tóth Andrea) kettőse annak szórakoztató, aki még nem látta ezt a poént a szegediektől; Tarnavölgyi Zoltán perverz matadorának jelmeze eredetibb, mint a figura maga, Finta Gábornak pedig újra csak az agyatlan őshím ismerős kontúrjai jutottak.
Hogy a téma érdekes-e ötven percig, egyéni ízlés dolga is, Duda Éva mégis jórészt sikerrel teljesíti a feladatot: a táncosokkal együtt és külön-külön is igyekezett valamit kezdeni. A nekilendülő kéjfutamok közti kényszerű pihenők világosan tagolják a darabot: az egymás mellé rendelt történetkék önállóan is megállják helyüket, miközben utólag érzékelhetővé válik szerepük az egészben. A lágy erotika és a sejtelmes szépség jegyében telt nehéz éjszaka másnapját Nina Simone örökzöldje jelenti be: I’m feeling good.
Semmi és soha (foto: Dusa Gábor) |
|
És ekkor még valóban jól érezzük magunkat, ám Juronics Tamás váratlan támadással dönti romba a szép reményeket. A Semmi és soha nyitányában a fényoszlop magányába zárt Juronics előbb önmagára, aztán a fejére, majd a szívére mutat, közben mögötte később kifejtett képek villannak fel. Mozdulata feszes önanalízist ígér, intim vallomással kecsegtet a nemrég még gazdag képzeletű koreográfus lelki tájainak nem ismert szögleteiről.
Ehelyett jók és rosszak, feketék és fehérek, tudat(ta)lanok és tudatosak véresen komolyra vett, ám a juronicsi világot eluraló effekthajhászás miatt nem túl izgalmas, de kétségkívül intenzív csatározását látjuk. Formalinban ázó műszívek és premier plánban szétmarcangolt emberi agyak között, dobhártyaszaggató (zaj)zenére lázadnak a gonoszak tiranni hatalma ellen az állati létben tengődő elnyomottak. Orvos és ápolt, rab és börtönőr, meg persze tudatos és tudattalan – a sor sokáig folytatható, de minek? Az pedig, hogy végül a megtört tekintetű főhőst mozdulatlanul eltáncoló Juronics vagy a fehér porfelhőbe burkolódzó kísértetlány győzedelmeskedik, megjósolható.
A tudattalan a Szegedi Kortárs Balett előadása; A Zöld Szalon; kor., d.: Duda Éva; j.: Földi Andrea; világítás: Stadler Ferenc; zene: Kunert Péter, Nina Simone; km.: Czár Gergely, Fehér Laura, Finta Gábor, Haller János, Jónás Zsuzsa, Kalmár Attila, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea; Semmi és soha; kor.: Juronics Tamás; látvány: Molnár Zsuzsa; világítás: Stadler Ferenc; km.: Czár Gergely, Fehér Laura, Finta Gábor, Haller János, Jónás Zsuzsa, Juronics Tamás, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea)
Elküldöm
(az előző hozzászólás folytatása)
Azt írta, a fehér kísértetlány (aki egyébként Juronics lelke, nem kísértet, és a szerep sem nemhez kötött) győzelme már az elején borítékolható volt. Szerintem meg egyáltalán nincs győztes és vesztes, előbb a lélek börtönben porladt (lásd: hintőpor) a test uralma alatt, majd felülkerekedett, de a darab hirtelen befejezése is mutatja, hogy itt egyáltalán nincs vége a küzdelemnek, ez egy örök folyamat. Ami a többit illeti, a speciális világítás (Stadler Ferenc) és díszlet/kellékek (ez estben Molnár Zsuzsa, akinek a nevéhez olyan színpadképek fűződnek, mint a Requiem vagy a Carmina Burana) ugyanolyan védjegyei az együttesnek, mint a táncosok, vagy Juronics Tamás (és világa). Őszintén szólva sokszor nem értem a kritikusok kifacsart látásmódját. Olyan pocsék előadásokat magasztalnak az egekig, mint a W.S. Lír – a szegedi Az ügynök halála és a Galilei után én is nagy várakozásokkal mentem Zsótér rendezésére, de ez értékelhetetlen volt – míg az ilyen előadásokat leszólják. Talán ha kicsit többet hallgatnának arra a „kísértetlányra” ott bent. Jaj, még valami: a (vendég)koreográfusok listáját megtalálja az együttes honlapján.
Kedves Jászay Tamás!
Kezdjük ott, hogy nekem úgy tűnik, mintha összekeverné a tudatlant (=az embert, aki nem tud semmit), a freudi tudattalannal (=tudatalattival). Amennyiben így van, talán már önnek is más megvilágításba kerül a cím, ha ön is így értelmezte, akkor nem értem, egy ilyen elvont, mégis az embernek nagyon is sajátját képező téma hogyan lehet elcsépelt. A táncos hölgyek és urak magasságának különbségeiből adódó komikumot már valóban elsütötték - a Homo Ludensben egészen biztos, de lehet, hogy máshol is - azonban azt nem hinném, hogy más figurák önismétlések lennének, pl. Finta Gábor itt egyáltalán nem az az agyatlan figura, mint pl. az imént említett Homo Ludensben, maximum fizikai megjelenésében tűnhet kevésbé érzékinek, mint pl. a más testalkatú Czár Gergő vagy Haller Johnny. Ami hölgyeket illeti, Palman Kitti és Szarvas Kriszta kettőse legalább olyan érzéki volt, mint az ön által említett Haller-Czár páros. Azt nagyon sajnálom, hogy a Semmi és Soha hatása nem érte el Önt, pedig nagy színházi élmény volt. Ilyenkor azért elgondolkodom, a kritikus miért ír olyanról, amit nem ért. Senki nem mondta, hogy az Szkb előadásai csak érzéki, a lelket simogató zenékre épülhetnek, bizony vannak olyanok is amelyek karcolják azt. Erre a témára jobbat el sem lehetne képzelni. Ön történetet keres a darabban és talál valami kis gyerekmesét jó és rossz harcáról, pedig Juronics mondta, hogy itt a nézőnek az ösztöneire kell hagyatkoznia – na mintha a rendező/koreográfus mondaná meg, hogy mit lássak a darabban – és aki nem csak nézi, hanem látja is az előadást, az megérti mire gondolt. Talán nem ártana egy kicsit a szimbólumok mögé nézni. Itt a test és a lélek, az ész és a szív harcáról van szó, hol az egyik kerekedik felül, hol a másik, hol a szív homályosítja el a józan észt, hol a test mocskolja be a lelket, és szó sincs jóról és rosszról, hiszen mindkettőnek az a célja, hogy az egyén boldog életet éljen, csak más-más úton próbálják elérni (Leegyszerűsítve: ki ne élte volna azt meg, hogy döntenie kellett, hogy a szívére vagy az eszére hallgasson).