Sznobizmus a Szigeten

A Sziget második napján pornyelés helyett a sarat lehetett dagasztani, de a hardcore bulizás és a kortárs művészet nemes vetélkedése tovább folytatódott. Ráadásul az éjszakában a magyar táncélet két pillérnője (őskövületet mégsem írhatok) kapott teret, Bozsik Yvett és Ladányi Andrea.

Bozsik Yvette

Az első meccset Mozart és a nagyszínpadon dübörgő The Chemical Brothers vívta meg, s a küzdelmet helyi szinten A varázsfuvola nyerte jó néhány decibellel. Mégsem a műfajnál szokatlan hangerő volt az, ami Bozsik darabját felhígította - azzal együtt, hogy ez a majd’ másfél órás verzió sűrített változata volt az eredetileg két felvonásos produkciónak. A Mozart-évre készült koreográfia szándéka szerint az opera "táncnyelvre való átültetése". Azonban az előadásból nem tűnt úgy, hogy lenne a témáról, Mozart zenéjéről táncos szempontból annyi mondanivaló, ami ilyen hosszan tartalmas tud lenni. Nagyon lelkiismeretesen kívánta követni az eredeti szüzsét, az egyes áriákat meg nem lehetett megvágni, ezért aztán egy-egy jelenet sokszor teljesen érdektelen tánckari időkitöltéssé vált. Némely áriára, helyzetre valóban volt originális ötlete a koreográfusnak, de nem ezek határozták meg a darabot. A legkarakteresebb figura ismét – mint Bozsiknál máskor is – Vati Tamás volt, aki hajléktalan, kukázó Papagenóként szinte a szálak mozgatójaként szerepelt, s inkább uralta a játékot, mint az Éj királynője vagy Sarastro. Meglepő volt számomra, hogy e kevéssé ingergazdag előadás mégis akkora sikert váltott ki. Aggódni kezdtem, hogy a sznobizmus a Szigeten is felütötte a fejét...

Ladányi Andrea

Éjféltől Ladányi Andrea és Ivo Dimchev mutatták be közös munkáikat, amelyek inkább a performance műfajába tartoznak. Az a bizonyos elszántság, lelkesedés és némi perverzió ezen az estén is megmutatkozott, hiszen mindkét női szóló és a végén két férfi duettje nagyon is feszegette a határokat. Első ránézésre nem a könnyed szórakoztatás kategóriájába tartoztak, s csak a kitartó és jóindulatú nézők juthattak el aztán az élményhez. Mindhárom darab nagyon lassan kezdődött, nehezen lehetett csak rájönni a miértekre, illetve arra, hogy nem kell feltétlenül kérdezni és választ várni. Ha mindezen sikerült túllépni, igazán szórakoztató lett Ladányi Andrea szólója, aki idegbeteg művésznőként jelent meg először szőke parókában, a japán színházat felidéző, minimalista képi világú térben, adott interjút, s vált egyre hisztérikusabbá és ironikusabbá is. Majd ugyanez következett feketében nagyon váratlan, mégis egészében érthető fordulatokkal. A másik két produkció kevésbé volt összetett és erős hatású. Az amnéziás, piros hajú, bőrű, ruhájú, bőröndű nő (Kovács Martina) monológja gyakran vesztett színpadi feszültségéből. A két aranyruhás, diszkókirály (Gergely Attila és Kovács Lehel) duettje inkább becketti abszurd játéknak tűnt, amelynek ha elfogadtuk a szabályait, jókat lehetett kacagni.

A Színház és Táncsátor mellett mindennap kétszer is teret kap a 04 Shu Műhely, amely performanszsorozat névvel fedi le "tánc és képzőművészet találkozását 10 négyzetméteres vágódeszkán". Az általam látott akciókban csak az utolsó paramétert véltem felfedezni, az első kettőből valahogy kimaradtam…