Az az igazság, hogy Bächer Iván elég szörnyen zongorázik. Mondjuk a hangszer sem egy világbajnok a Spinoza Házban, lehangolódott, zörgő hangú vacak, de ez a tényeken nem változtat. És Bächer Iván sem tesz úgy, mint valami föl nem ismert zseni, legyint egyet Chopin után, basszuskulcs, megint nem sikerült.

Kicsit mintha el lenne kanászodva a Fesztiválzenekar. Haydn-Mozart-sorozatuk legutóbbi hangversenyén nem pont azt a vonóshangzást kaptuk tőlük, amihez hozzászoktattak, a hegedűsök mintha löttyedtebben húzták volna, az indítások sem voltak annyira együtt, az eljátszott műveket kidolgozták, de nem polírozták, maradt egy kis esetlegesség a zenélésben. Ami természetesen csak akkor baj, ha valami mással is gond van.

Csak azért mondom ezt, mert minden okunk megvan arra, hogy szeressük a Danubia Zenekar Dohnányi lemezét, és... - egyelőre maradjon befejezetlen a mondat. A zenekar jelenleg az életéért küzd, és nem kegyelmet kér, hanem bizonyítja az élethez való jogát. Szépen muzsikál a vonóskar, a szólóhoz jutó zenekari tagok mind nagyszerű zenészek, az oboista, a klarinétos, az első csellista joggal lehet büszke magára, ha ezt a lemezt hallgatja. Héja Domonkos zenekara mintha az előző lemezük óta is fejlődött volna, nincs viszonylag, és nincs ahhoz képest; első osztályúan játszanak. De mit?

Kicsi a program, de erős. Rost Andrea kétszer három áriát ígért a Zeneakadémia javára, ami úgy ránézésre nem tűnik soknak, de próbálná csak valaki utánacsinálni.

Múlt hét végén Cecilia Bartoli-koncertet közvetített a televízió, és amikor az énekesnő bejelentette a ráadásszámot, Vivalditól az Agitata da due venti kezdetű áriát, a közönség fölhördült. A hördülés nyilván a virtuóznak szólt, aki a hosszú hangverseny legvégére tette a legnehezebb és leghúzósabb áriát, amit száz énekesnőből száz képtelen lenne így elénekelni, de állj. Ha tíz évvel ezelőtt jelentette volna be valaki ezt a művet, mit szólt volna a publikum? Nyilván üveges tekintettel mered maga elé: Vivaldi áriákat is írt, nem csak a Négy évszakot?

Jó, hát nem most jöttünk a hat-húszassal, tudjuk, hogy mit lehet várni egy Gruberova-fellépéstől, és azt el is várjuk.

Elmondom szívesen, hogy mi a különbség egy svájci és egy magyar lemezbolt között. Egyrészt az ár, ott olcsón olyan dolgokat lehet fogni, amiről itthon nem is álmodunk: például a legendás, Roger Desormieres vezényelte La Mert, amelyet Richter a világ egyik legjobb lemezének mondott.

Az első tanulság elég szomorkás, mert csak az, hogy nincs olyan régi bűn, ami ne keveredne valahogy napvilágra. Ezt a Tosca-lemezt réges-régen elfelejtették, és nem véletlenül. Akkor volt fontos, amikor készült, amikor Rosztropovicsék elhagyták a népek hazáját, a nagy Szovjetuniót, és nyugatra távoztak. 1974, Brezsnyev, Szolzsenyicin és a neki átmenetileg szállást adó csellista-karmester hirtelen fontosakká váltak a világ számára. Illetve ne legyünk igazságtalanok: Rosztropovics előtte is, utána is fontos volt, de a felesége, Galina Visnyevszkaja túl volt már a fénykorán. A fénykorba azonban sok minden belefért: a Scala és a Metropolitan, London és a Lenin-rend.