Klasszikus

Szüts Apor: „A tökéletességet nem lehet, és nem is kell elérni”

2019.12.13. 15:55
Ajánlom
Szüts Apor számára korán jött az ismertség a komolyzene világában. Több interjúban is beszélt eddigi munkásságáról, most viszont a belső munkafolyamatokról és szemléletmódjáról tudhatunk meg részleteket, amelyekről talán a lámpalázzal vagy maximalizmussal küzdő fiatal zenészek is szívesen olvasnának. Így került szóba a fejlődés, az önkritika vagy a tökéletesség nemlétének témája is.

Azt mondtad, hogy az általad szerzett jazz zongoraversenyben, a Concert cromatique-ben, amit a zenekaroddal mutattál be 2012-ben, még nagyon erős volt az egó. Mire gondoltál?

Nem a megkomponálásával volt a gond, hanem azzal, hogy ez a művem egyáltalán be lett mutatva. Alapvetően a zenészeknek az egyik legnagyobb hátránya az egó. Bár szokták mondani, hogy kell az egó a nyilvános szerepléshez. Bár szerintem kétféle zenész van: az egyik az egocentrikus, öncélú zenész, aki azért áll ki a színpadra, hogy őt a közönség láthassa, így tulajdonképpen nem is fontos vagy nem érdekes, amit ott csinál. A másik fajta pedig az alázatos zenész, aki hisz valamiben, és meg szeretné ezt mutatni, amely az egója, személye és művészi kvalitásai fölött van.

Visszatérve a kérdésre – azért gondolom, hogy az előadásban sok volt az egó, mert csupán azt akartam megmutatni, hogy írtam egy darabot.

A zenei éretlen(ebb)ségem okán nem láttam át, hogy ez nem akkora zenemű, vagyis a világ nem lenne sokkal szegényebb, ha nem lenne bemutatva. Vagyis ez dominált, és a célom pedig nem valami kapcsolattartásról szólt.

Tehát azt akarod mondani, hogy nem volt akkora üzenete a műnek?

Igen. Azt gondolom, hogy nem volt.

Ehhez kapcsolódóan azt szeretném tudni, hogy a zenei munkásságodban mit jelent számodra az elégedettség és a teljesítmény?

Nagyon jó a kérdés, mert nagyon ritkán érzek elégedettséget a saját zenei teljesítményemmel kapcsolatban. Azt szokták mondani, hogy az elégedetlenség jó dolog, mert ha az ember egyszer azt érzi, hogy elérte, amit akart, akkor megreked vagy kiég, és akkor nincs folytatás. Az elégedettséget csak akkor tudom érezni, amikor elérem az általam kitűzött célokat. Bár a teljesítményemről valószínűleg egy külső szemlélő másként gondolkodik. Mondok egy példát: ha azt a célt tűzöm ki magam elé, hogy három hét alatt megtanulom és eljátszom Beethoven G-dúr zongoraversenyét, akkor lehetséges, hogy egy szakértő szemlélő kevésbé fogja rosszul értékelni a teljesítményemet, mint én. Valószínűleg azt fogja gondolni – és nem is kell feltétlenül tudnia, hogy három hét alatt készültem fel –, hogy ez egy tisztességesen kigyakorolt, eljátszott, interpretált és értett mű (ez ráadásul kulcsfontosságú ennél a darabnál). De ettől én még nem leszek elégedett az előadásom minőségével. 

És ez a nem teljes mértékben pozitív kiértékelés milyen hatással van rád?

Nagyon kettős, mert ha ez úgy zajlana, hogy koncert után lejövök a színpadról, azonnal bemegyek az öltözőbe, nem kommunikálok senkivel, akkor bennem ez úgy maradna meg, mint egy rossz élmény, és elapadna a motivációm, és feleslegesnek látnám a belefektetett munkát. De így, amikor lejövök a színpadról, találkozom kollégákkal és a közönséggel, akiktől pozitív visszajelzést kapok, elhiszem, hogy ezt lehet jobban is csinálni, és legközelebb majd még jobb lesz.

Mi zajlott le benned, milyen gondolataid voltak akkor, amikor nem beszélted meg az előadásaidat másokkal?

Hát az, hogy tulajdonképpen elbuktam. Azt éreztem, hogy kitűztem egy feladatot, és nem teljesítettem, ami persze megnehezítette, hogy a jövőben is folytassam.

Mondjuk a pozitív visszajelzéseknél nyivánvalóan számít, hogy mennyire hozzáértő, aki a véleményt adja. Ha egy szakértő nyíltan fejezi ki elismerését, az nagyon motiváló tud lenni annak ellenére, hogy belül érzem, nem tudtam teljesíteni az általam kitűzött célt. A jól megfogalmazott és építő jellegű kritika mindig fontos, és általában csak megerősít abban, amire én magam is gondoltam a darab hibáival kapcsolatban.

Sok fiatal a tökéletes előadásmódot keresi. Neked mit jelent a tökéletesség?

Szerintem ilyen nincs a zenében. A zene nem egy matekegyenlet. Tehát nemcsak egyfajta tökéletes interpretáció vagy előadás létezhet. Jascha Heifetzről szokták mondani, hogy ő az, aki mindent tökéletesen csinált, mégis számtalan olyan zenészt ismerek, aki nem szereti – soha nem volt egy rossz intonációja vagy egy rossz vonása, kötése. Tehát mindent úgy csinált, ahogy az le van írva a kottában. 

Csakhogy?

Csakhogy a zeneszerzők is sokszor írtak le hülyeségeket. Tehát nem biztos, hogy az a jó vonás, amit a zeneszerző odaírt. Például akik kései Beethoven vonósnégyeseket játszanak, azért átkozódnak, mert sok kifejezetten hangszerszerűtlen dolog van a kottában.

Szóval nem tudom, hogy tökéletes zene létezik-e. Talán Bach esetében lehet erről beszélni, mert Bachnál a precizitás és a zene transzcendentális ereje találkozik a kifinomultsággal.

Nála nincsen egyetlen felesleges hang, vagy túlromantizált, felesleges sallang. Szoktunk persze nagyzolva olyat mondani, hogy „tökéletes zene”, de ez nem valós. Ez a kérdés olyan, mintha azt fejtegetnénk, hogy hogyan lehet tökéletesen beszélgetni, aminek értékelésében persze sok szempont van, de ez akkor is teljesen hülyeség. Azt gondolom, hogy a zenének és a művészeteknek sokféle tökéletesség igénye lehet, de az igazán jó művész tisztában van vele, hogy ezt a tökéletességet nem lehet és nem is kell elérni. Inkább az fontos, hogy mindig legyen egy magasabb, következő cél, és annak kell dolgoznia az emberben, hogy miként tud eggyel magasabb szintre jutni.

176782-160945.jpg

Szüts Apor (Fotó/Forrás: Emmer László)

Ezt mindig tudtad vagy erre a személyes fejlődésed során jöttél rá?

Igazából soha nem gondoltam, hogy el akarom érni a tökéletességet és nem is bíztam benne soha. Lehet Guiness Rekordot elérni abban, hogy ki játssza Bachot, vagy akár egy népszerű, virtuóz darabot a leggyorsabban. De kérdem én, zene ez?

Én is vállaltam már túl nagyot, buktam vele nagyot – egy zongoravizsgára sok nehezebb darabot választottam, és nem volt elég időm felkészülni. Szóval az ambícióim miatt már megjártam egypárszor. 

Egy korábbi nyilatkozatodban azt mondtad, hogy “az elmúlt években megtanultam becsülni a saját képességeimet. Ez nem jelenti azt, hogy hiányzott belőlem az önbizalom, hanem inkább azt, hogy képes lettem kockázatot vállalni, merész lenni.” Az érdekelne, hogy szerinted mire van szüksége egy fiatal zenésznövendéknek ahhoz, hogy ne csak a saját próbatermében teljesítsen jól? Náluk gyakori, hogy a technikai precizitást tekintik tökéletességnek.

Nálam a tanulási folyamat része volt, hogy rájöttem, nálam miként működik a lámpaláz. Régebben rettenetesen izgulós voltam. Amikor viszont már meg tudtam fogalmazni az előadásom célját és tudtam, hogy annak mi a valós indíttatása, azóta nincs ezzel gondom. Ha valaki biztos benne, hogy a világon semmi sem történhet, ami kizökkentse őt ebből a koncentrációból, akkor már nem is tud izgulni. Ezt sokáig rutinnal magyaráztam. De észre kellett vennem, hogy ez nem ettől függ. Mert ha szólistaként kell kiállnom, akkor biztos, hogy izgulni fogok, viszont ha kamarazenélni, kísérni vagy vezényelni kell, akkor biztos, hogy nem. A szólista egy egészen más személyiségtípus. Van olyan, akinek kamarazenei szituációban remegnek a kezei, de szólistaként gond nélkül játszik Rahmanyinovot, mert ő abban a helyzetben érzi jól magát. 

Konkrétan mégis mi okozhatja a lámpalázat? 

Mindig az a célom, hogy amit megtanulok, ahogyan azt kigyakorolom, azt a színpadon is el tudjam játszani, csak egy jóval emelkedetebb állapotban. Ez teljesen független a helyszín méretétől vagy presztízsétől. Egyszerűen attól függ, hogy az agyam mennyire szokott hozzá a koncerthelyzethez. Ezt ahhoz hasonlítanám, amikor egy futó 100 méteres gátfutásban tapasztalt, de arra kérik, hogy mindenféle extra edzés nélkül versenyezzen 200 méteren is. Tehát a zenében a 100 méteres versenyt tekintem gyakorlásnak, és a 200 méteres akadályfutást pedig a hangverseny szituációjának, amire ugyancsak fel kell készülni. A koncertezést lehet gyakorolni, de nehéz. A zenésznek minden egyes hangot az agyával kell rögzítenie, hogy a teste engedelmeskedjen neki, ami aztán izommemóriává alakul át. Akkor van gond, amikor az embert nem az izmai, hanem az agya és a benne lévő pánikszerű gondolatok viszik.

Ezt miként igyekszel megelőzni?

Próbálok minél többet aggyal gyakorolni. Lassan, saját magamat megfigyelve rögzítem a hangokat, mondogatom magamnak, hogy ‘ez az ujjrend, ezt a harmóniát jegyezd meg!’ Ez egy hosszú, kényelmetlen folyamat, és aztán a részletekre bontott darabot újból, többféle szempontból egy egésszé kell összerakni. 

Akár színpadon vagy gyakorlás közben miként hat rád, amikor hibázol? Hogyan reagálsz?

Attól függ. Vannak vicces hibák, amin jót röhögök, de ciki. Van az a hiba, ami bosszantó, mert még sosem történt meg, és van az a hiba, amivel az ember nem tud mit kezdeni, amitől félt, de sajnos előjött. Ez azért nehéz, mert amikor a színpadon vagy, és jön a necces rész a darabban, és félsz tőle, akkor hajlamos vagy erre figyelni, és arra koncentrálsz, hogy ‘csak legyek már túl rajta!’ De innentől kezdve már nem a zenével foglalkozol, hanem hangokkal. Pedig a színpadon az a feladat, hogy lélekkel add vissza, amit kigyakoroltál és higgy abban, hogy nem lesz baj. És amikor ez összejön, az teszi az előadót egyedivé.

Ezt hogy szoktad elérni?

Még nem tartok ott, hogy ez menjen.

Bár az a helyzet, hogy én mindig annyira szerettem zenélni, hogy semmilyen kudarc nem tudott eltántorítani.

Nem mondanám, hogy frusztrált voltam, amikor hibákkal kellett szembenéznem. Sokkal inkább megfontoltabb lettem tőlük. Egy gyerek esetében persze egy hibának lehet negatív következménye attól függően, hogy a tanára mit hangsúlyoz ebben a helyzetben. Például egy olyan tanár, aki egy hibázásban teljes kudarcot lát, okozhat frusztrációt. De az a meglátásom, hogy mindig orra kell esni egy kicsit, mert az tanít meg arra, hogy legközelebb hogyan ne csináljuk.

Egészséges hozzáállásnak tűnik, amiket mondasz. Az a maximalista lehetsz, aki magas színvonalra törekszik, de akinek a nehézségek nem okoznak problémát.

Azt gondolom, hogy a zenésztársadalomban alapvetően az a probléma, hogy megpróbáljuk magunkat egymáshoz mérni teljesen objektív módon. Ez viszont kiöli az elfogadást a szakmából. Ne tegyünk úgy, mintha az előadóművészet egy objektív műfaj lenne, de mégis a zenészek sokszor a versenyeken elért helyezések alapján értékelik magukat.

Zeneszerzés közben hogyan működsz? Hogyan tudod például eldönteni, hogy mit hagysz meg és mit dobsz ki a folyamat során? Mi alapján tudod eldönteni, hogy azt megmutatod másnak vagy hogy egy darab kész?

Megfogtál. Szóval én azért írok zenét, hogy azt megmutassam másnak. Hogy honnan tudom, hogy mikor van kész? Ezt nem tudom megfogalmazni. Lehet, hogy minden darabnak megvan a saját szabálya. Amikor még benne vagyok, akkor ötletelek, aztán kipróbálok bizonyos dolgokat, szóval ennek sokfajta módja van. Én hangszínekben, hangzásvilágban gondolkodom. De nem egyfajta precizitást kell elképzelni! Az én fejemben nincs rend, mint mondjuk Mozartéban vagy Bachéban lehetett.

De egyébként soha nem voltam annyira kritikus magammal, hogy a folyamat közben folyamatosan az jusson eszembe ‘hát ez úgyse lesz jó!’ Szóval először mindenképpen kísérletezek, minthogy az ötletet még a csírájában fojtsam el. 

Hogy érintett téged, amikor kaptál hideget-meleget a RockGiovannival kapcsolatban? Milyen hatással volt ez az identitásodra, mint fiatal zeneszerző?

Nos, a történtek hűen tükrözik azt az elitizmust és szakmasovinizmust, ami szerintem a komolyzenei világára jellemző. A RockGiovannival nem az volt a cél, hogy felkavarjuk az állóvizet, hanem hogy csináljunk egy jó előadást. Nyilván iszonyatosan látványos volt, és sok volt benne a 21. századi megalomán stíluselem, és volt benne rock, jazz, balkáni zene, illetve Rahmanyinov meg Richard Strauss-stílus is. Aztán a bemutató után másfél hónappal Kovács János karmester egy már megjelent kritika alapján megfogalmazta ellenérzését a darabbal kapcsolatban. Ezt én nagyon inkorrektnek éreztem, mert ő nem is elsősorban a darabot kritizálta, hanem valójában más átkomponált, rockosított produkciókról írta le a véleményét, amivel én is egyetértek, csakhogy mi nem ezt csináltuk. Ebben a helyzetben inkább az volt számomra nehéz, hogy neki ötven éves szakmai tapasztalata van, én meg nyilván a koromnál fogva is, eddig egészen más renoméval meg respekttel rendelkezem. Szóval van némi különbség aközött, hogy 2018-ban Kovács János mit mond, és hogy Szüts Apor mit gondol. Ennek aztán az lett a vége, hogy a nagy siker ellenére olyan emberek kezdtek el rendkívül mocskolódó hangnemben beszélni a RockGiovanniról, akik egy hangot nem hallottak az előadásból. 

Miért ijednek meg a rockosított Don Giovannitól az operarajongók?

Kapcsolódó

Miért ijednek meg a rockosított Don Giovannitól az operarajongók?

Kovács János karmester nyílt levelet fogalmazott meg Szüts Apor RockGiovanni című Mozart-átirata ellen, a kérdés felzaklatta az operarajongó facebookozókat, és rámutatott néhány fontos dologra.

Hogyan hatott rád?

Eleinte nagyon rosszul. Hogy fel tudjak állni belőle, szükségem volt mások támogatására. Egyedül nem biztos, hogy meg tudtam volna megcsinálni.

De az az igazság, hogy sem előtte, sem azóta ilyen szintű támadást nem kaptam.

Ma is hatással vannak még rád a történtek?

Nem. Ha ugyanez lenne idén, már leperegne rólam. És most itt nem a kritikára gondolok, hanem a kritika módjára és annak nyelvezetére. Mert ha csinálok valamit, és miután megnézték az előadást, konkrétan elmondják, hogy miért rossz, az korrektnek tartom. Azt sejtettem, hogy fogok kapni negatív kritikát, de arra nem gondoltam, hogy személyeskedő trollkodás lesz belőle. Nyilvánvalóan amúgy is sokak szemében a mai napig meg vagyok bélyegezve, de attól nem félek, hogy emiatt megtört volna a karrierem.

Továbbra is azt látom rajtad, hogy igyekszel a pozitívumot látni.

Nekem a RockGiovanni egy óriási sikersztori. Egy nagyon nagy élményt adott. Elhiszem, hogy valakinek eleve ez a stílus nem jön be, de akkor ha nem érdekli, akkor miért folyik bele?

Én azt is elfogadom, hogyha valaki azt mondja, hogy egyáltalán nem érdekli, nem is akarja meghallgatni. De akkor neki ez a véleménye, és ne kezdjen bele abba hogy „megszentségtelenítettem Mozartot” , mert a művet már egyáltalán nem ismeri.

Egyszer azt mondtad, hogy a RockGiovanni átiratakor jöttél rá, hogy a te saját operád nem az a kaliber, amit Mozart tudott.

Hát nem akkor jöttem rá, de akkor újra szembesültem vele, hogy ehhez még kell egy "kicsit" fejlődni. Például A hallei kirurgus is csak egy gyerekdarab (Szüts Apor által szerzett opera Szabó Magda azonos című rádiójátéka alapján – a szerk.), ezt tudtam, amikor bemutatták. Tizenkilenc éves voltam, amikor írtam. És nagyon megtisztelő volt, hogy a szakma komolyan vette, de akkortájt is csak arra fókuszáltam, hogy „jó, lépjünk tovább!”

A csiszolódásról jut eszembe, hogy egy másik szerzeményed, a Tango á lá grotesque-et egy későbbi bemutatóján a Budapest Music Centerben számomra letisztultabbnak, finomabbnak éreztem, mint egy régebbi felvételen hallottam. Sokkal finomabb íve volt a későbbinek, és láthatóan a zenészek is nagyon élvezték a játékot.

Persze, ez mindig így szokott lenni. A BMC-ben más volt, mert ott nem volt karmester, hanem én vezettem az egészet. Előtte pedig többnyire mindig volt karmester. Nyilván máshogy működik, amikor a karmesteren keresztül kommunikálok a zenekarral, és más, amikor nekem egyesével mindenkire körbe kell néznem. De a Groteszk tangót egy kifejezetten érett zeneművemnek tartom.

Groteszk tangóra hív a fiatal magyar zeneszerző

Kapcsolódó

Groteszk tangóra hív a fiatal magyar zeneszerző

A Fidelio Fortissimo-különdíjas zeneszerző-karmester-zenész, Szüts Apor 2016 szeptemberében írt szerzeménye tisztelgés az argentin zeneszerző, Astor Piazzolla előtt.

És lesz-e olyan, amikor egyszer azt fogod mondani, hogy már az is gyerekdarab?

Bizonyos szempontból most is rá tudom húzni, de mindenképpen érettebb, mint a többi. Nem akar több lenni, mint ami. A hallei kirurgus és a Concert Cromatique sokkal több akar lenni, mint amennyi van benne. A Groteszk tangóban ennyi van. Ha mondjuk A hallei kirurgus egy rövid szimfónia lenne, vagy a Concert Cromatique egy néhány perces kis koncert lenne, akkor talán azokat is tekinthetném érett daraboknak. És az is lehet, hogyha a Groteszk tangó ugyanezekkel a hangokkal egy háromtételes zongoraverseny akarna lenni, akkor azt mondanám, hogy ezt most megint minek írtam meg? Egyébként a Groteszk tangó egy sorozat része, de mégiscsak egy rövid önálló kis tétel.

Néhány darabod névválasztása alapján feltűnt, hogy különleges vonzalmad van a sötét vagy az ellentéteken alapuló világhoz, és ez alapján felismerhető a stílusod.

Hát ez nem volt tudatos.

Van egyfajta vonzódásom a jazz műfajok iránt, amelyek egyrészt még befogadhatók ritmikai szempontból, másrészt pedig nagyon szeretem azt a fajta keserű zenét, az orosz zeneszerzők, például Hacsaturján, Sosztakovics világát, ami fáj, de jó, hogy fáj.

Ez nem sírás, hanem inkább kaparás, kicsit mazochista jellegű. Az életben nem vagyok szenvedő típus, de a zenében szeretem, hogy van egy ilyen szenvedéstudata az embernek. És ennek az agresszivitása vagy barbárságnak is megvan a zeneműben a helye és célja. Ezzel nem a szépet akarom kifejezni, hanem inkább azt, hogy úgy érezze az ember magát, mint egy görcs. És a legutolsó tétele annak a sorozatnak, amiben a Groteszk tangó is van, az is egy olyan darab, amiben vannak feszültségek és oldások. De nem lehet mindent ugyanazzal a stílussal végigjátszani. Mert ha kimondom azt, hogy nekem van egy jellegzetes stílusom, úgy érezném, hogy az kötelezővé tesz bizonyos dolgokra. Például, hogy talán ebben a stílusban kellene kifejezni a szerelmet is, vagy ebben kellene tájzenét írnom?!

Tehát azt akarod mondani, hogy a stílusok az eszközeid?

Így van! Én jelen pillanatban azt gondolom, hogy ezekkel az eszközökkel is ki lehet valami nagyon unikális dolgot fejezni, és nem kell feltétlenül azon gondolkodni, hogy hogyan kreáljak valami nagyon egyedit. Véleményem szerint nagyon sok zeneszerzőnek ez okozza a legnagyobb gondot. De szerencsére nem törekszem görcsösen arra, hogy mindig valami újat csináljak. 

Mit szeretnél még elérni?

Nyomot hagyni, hatással lenni. Nyilván az egómból adódóan szeretem, ha bizonyos dolgok rólam szólnak.

Hogy működik ez nálad?

Van emberi és van egy művészi egóm. A művész egómnak nagyon nehéz elfogadnia például azt, amikor kiáll a színpadra és lekísér mondjuk egy hegedűst. Imádok kísérni, és olyankor, a színpadon pontosan tudom, hogy hol a helyem a hierarchia-rendszerben, de amikor a hegedűst jobban dicsérik, mint engem, az az egómnak néha nehéz. Miközben a színpadon imádom csinálni.

kanada-161504.jpg

A Virtuózok Kamaraegyüttes Kanadában (Fotó/Forrás: Magyarország Kanadai Nagykövetsége)

Mert te „csak” a második vagy? De azért azt tegyük hozzá, hogy nagyon fontosak a jó korrepetitorok!

Igen, fontosak, csak ők nem kapnak akkora elismerést a mű bemutatásában, mintha szólistaként abszolválnák az előadást. És nagyon szeretem is csinálni, viszont amikor a visszaigazolásról van szó, akkor én arra gondolok, hogy ‘mi lett volna, ha én nem vagyok?’. Nem tudom eldönteni, hogy vajon ez művészegó, mert ha az lenne, akkor talán nem lennék hajlandó lekísérni senkit sem. 

És milyen a személyes egód?

Az egy kicsit olyan, hogy arra figyel, hány lájkot kapott egy posztja, vagy hogy mennyien nézték meg a videóját, vagy hol szerepel az interneten és milyen kontextusban. Ez a nyilvános része, és nyilván van egy magánéleti része is.

Ha visszagondolsz korai kamaszéveidre és a mostani életedre, akkor mit mondanál, mikor volt nagyobb egód?

Fiatalabb koromban. Aztán rájöttem, hogy ezen lehet változtatni. Ha nem változtattam volna, akkor valószínűleg sokkal egoistább lennék, és valószínűleg a legtöbb ember utálna, és én ezt nem szeretném. Igazából én a párkapcsolati bukásaimból jöttem rá, hogy egoista vagyok. De ez azért volt érdekes, mert én nem gondoltam volna magamról, hogy én ilyen vagyok, hiszen annyira utálom az egoizmust. Csak akkor még nem voltam kellően tapasztalt, hogy ezt lássam és értsem. Oda kell tudni figyelni a másik emberre is. Nem szeretem az egoista embereket, és magamat sem szeretném ilyennek tudni.

 

A Virtuózok zenészei legközelebb december 30-án lépnek fel a Müpában. Az esten fellép a Virtuózok Kamaraegyüttes és a Virtuózok zenekara, a Cantemus Gyermekkórus, a Flautica Fuvolaegyüttes, Sárközy Lajos és zenekara, a TanBorEn Trió, Boros Misi, Balázs-Piri Soma (zongora), Lugosi Dániel Ali (klarinét), Abouzahra Amira, Gertler Teo (hegedű), Ninh Duc Hoang Long (ének) és Beke Márk (harsona). Az est sztárvendége Miklósa Erika énekesnő.

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

Folytatódik a vita az SZFE körül, ezek a legújabb fejlemények

Megszólalt a kinevezett kuratórium két tagja, az egyetem diákjai videóban válaszoltak.
Zenés színház

„A művészet szépsége, hogy korlátok között szabadok lehetünk”

Az államalapítás ünnepének előestéjén, augusztus 19-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon felcsendülnek a Bánk bán című opera csodaszép, minden magyar számára ismerős dallamai. A Kossuth-díjas Vidnyánszky Attila rendezésében létrejövő produkció főbb szerepeiben Molnár Levente mellett Fischl Mónikát és Mester Viktóriát is láthatja majd a közönség. Az előadás karmesterével, a Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész Kesselyák Gergellyel a közelgő premier kapcsán beszélgettünk.
Zenés színház

Ősanya és végzetasszony – Interjú Gál Erika operaénekessel

Gál Erika mindkét karaktert elsőrendűen hozza, azonban az egyik sokkal közelebb áll hozzá. Beszélgetésünkben azt is elmondta, melyik. Az operaénekes azt is bevallotta, hogy keveset ácsingózik az újságírók figyelmére. Ezt azonban egyáltalán nem bánja.
Színház

Ősbemutatókkal és különlegességekkel készül új évadára a Thália

Augusztus 10-től teljes gőzzel zajlik a munka a Thália Színházban – ettől a naptól folytatódnak a Gyilkosság az Orient Expresszen című nagyszabású produkció próbái, és hamarosan elkezdődnek a felújítópróbák is.
Színház

Színházi összefogás a koronavírus terjedése ellen

A Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság részvételével egyeztettek a budapesti teátrumok a nézőket és a színházakat érintő ajánlásokról.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus ajánló

Az idei Arcus Temporum „házhoz megy”

A Pannonhalmi Főapátság kortárs művészeti fesztiváljának hangversenyeit élőben is közvetítik az arcustemporum.com oldalon, augusztus 21-23. között.
Klasszikus ajánló

„Fellélegzés” – Rövidesen indul az 5. Fesztivál Akadémia Budapest

Augusztus 20-tól rendezik meg az idei Fesztivál Akadémia Budapest (FAB) koncertsorozatát a Zeneakadémián, a BMC-ben, a Hagyományok Házában és más helyszíneken. A rendezvényre több mint hatvan kiváló magyar művészt hívott meg Kokas Katalin és Kelemen Barnabás művészeti vezető. A „Fellélegzés” címet viselő fesztivál teljes programja elérhető a rendezvény honlapján, a hangversenyekre megkezdődött jegyértékesítés.
Klasszikus ajánló

Madarász 70 – A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye

Madarász Iván zeneszerző három műve kerül terítékre szeptember 4-én a Pesti Vigadó csodálatos termében.
Klasszikus ajánló

A koronavírus ellen harcol, most koncertet ad a Medikus Zenekar

A koronavírus-járvány kezdete óta először lép színpadra teljes létszámmal a Medikus Zenekar augusztus 18-án a Pesti Vármegyeháza Díszudvarában.
Klasszikus interjú

Keller András: A zenekar a kedvenc hangszerem

Vonósnégyesével, a Keller Quartettel elért világsikerek után Keller András karmesterként építi és irányítja tizenhárom éve a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekart. Úgy véli, jobban kellene figyelnünk saját, hazai kincseinkre, a kortárs zenére és egyáltalán – a zenére.