Színház

Cenzúra, zaklatások, vallatások – Janovics Jenő és a Kolozsvári Nemzeti Színház

Elveszett közönség
2020.08.07. 12:50
Ajánlom
A kolozsvári magyar színjátszás történetének egyik legnehezebb korszaka volt a két világháború közötti időszak, az a 22 év, amikor először kellett kisebbségi színházként – a túlélés legfőbb szempontját szem előtt tartva – megmaradnia. Ezeket az éveket a fennmaradáson túl az a szándék mozgatta, hogy az adott politikai-gazdasági helyzet korlátai között a magyar színjátszás megtalálja a maga és a közönsége számára is megfelelő hangot. Az impériumváltás időszakát Janovics Jenő visszaemlékezései alapján tárjuk föl. Ő igazgatta az akkor Országos Nemzeti Színház nevet viselő kolozsvári színházat, amely Magyarország második nemzeti színháza volt.

Miután 1918 novemberében Románia újra belépett az Antant oldalán a háborúba, majd   megszületettek a december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés határozatai, a románok megkezdték a bevonulást az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Erdélybe. Kolozsváron is egyre nagyobb volt a feszültség a lakosság körében és a színház táján is. A román csapatok karácsony napján érték el a várost. Az elfoglalt területek hadműveleti színterekké váltak, ahol szükségállapotot, cenzúrát, éjszakai kijárási tilalmat, utazási korlátozásokat vezettek be. A nem engedelmeskedőket katonai törvényszék elé idézték. Erdélyben a román hódítók előrenyomulásával párhuzamosan fokozatosan átszerveződött a közigazgatás, módszeresen átvették a hivatalokat, intézményeket.

Az alkalmazottakat hűségesküre kötelezték, aki erre nem volt hajlandó, azt elbocsátották a hivatalából.

Ezzel a helyzettel kellett szembenéznie s megbirkóznia Janovics Jenőnek is, az akkor Országos Nemzeti Színház nevet viselő kolozsvári színház, Magyarország második nemzeti színháza igazgatójának.

1919. október 1-jével kezdődően a magyar társulatnak el kellett hagynia a Hunyadi téri (ma Piața Ștefan cel Mare) színházépületet, amelyet Janovics igazgatóságának második évében, 1906-ban avattak fel, és amelynek az építési költségeire felvett kölcsönt igazgatóként évekig törlesztette a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak. Ezt a „palotának” nevezett pompás színházépületet az impériumváltás következtében államosították, és a román színjátszás hajléka lett.

Janovics04-122751.jpg

A kolozsvári társulat 1919-ben (Fotó/Forrás: Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára, Janovics Jenő hagyatéka)

 

Fegyveres katonák zárták körül a színházat

JanovicsJenofenykepe-123659.jpg

Janovics Jenő (Fotó/Forrás: OSZMI)

Az átvétel pillanata nyilván nem derült égből villámcsapás volt, már 1919 januárjában elindult ennek az előkészítése. A nagy fordulatot hozó esztendő történéseinek tömör kronologikus rendjét foglalom össze a következőkben – Janovics naplójának kézirata, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentumtárában található Műsorkönyv, színlapok, valamint a korabeli sajtó alapján.

A Kolozsváron hetente megjelenő Színházi Ujságban olvashatjuk (1919. január 11-17, 3. old.), hogy 1919 januárjától román katonai cenzúra alá estek az előadandó darabok. Felröppent az a hír is, hogy a városba román színtársulat érkezik, és hogy ki kell vonulnia a Nemzeti Színháznak a hajlékából, a Hunyadi téri épületből, mert ott állandó román színházat terveznek berendezni. Alig két hét múlva ugyanott arról tudósítanak: Papp László, a Nemzeti Színház nagyra becsült tenoristája Nagyszebenbe utazott, ahol román színészek vendégszerepléséről tárgyalt. (Papp László valós neve egyébként Pavel Constantin volt, a kolozsvári Konzervatórium jeles tanárának, Faragó Ödönnek egyik legjobb tanítványa, aki nyugati színpadokon nagy sikerrel szerepelt, majd 1916-ban két éves budapesti szerződés után tért haza Kolozsvárra. A színlapokon Papp Lászlóként találjuk a nevét, egészen 1919. szeptember 30-ig, amíg aktív tagja volt a magyar társulatnak, és így ismerte a kolozsvári operakedvelő közönség is.)

Ugyanakkor elkezdődött a zaklatások sorozata is.

Janovicsnál az első házkutatásra 1919. január 12-én került sor, amikor az igazgató épp Budapesten tartózkodott: katonák lepték el a színházat és Janovics lakását, amely a színházban volt. Bár nem találtak semmi kompromittálót, az előadásokat január 21. és 28. között a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács rendelete nyomán, a 24-i sztrájk ürügyén betiltották. A sztrájkot az Erdélyi Szociáldemokrata Párt hirdette meg, tiltakozásul az ellen, hogy elhurcolták Kolozsvárról Apponyi kormánybiztost. Egyre gyakrabban vetettek fogdába vagy botoztak meg embereket azon a címen, hogy nem tartják be az előírásokat, vagy nem teszik le a hűségesküt.

A színháznak külön cenzora volt – Janovics visszaemlékezései szerint Romulus Stretiu tábornok –, aki buzgón végezte feladatát:

sok esetben csak órákkal az előadás előtt tiltotta be az este játszandó darabot, és ezzel teljesen felborította az egész társulat életét.

1919. március 13-án Ștefan Holban katonai parancsnok utasítására újra felfüggesztették az előadásokat azzal az ürüggyel, hogy felborult a rend a városban, merthogy egy hóstáti magyar ember összetűzött egy régebbi román haragosával. Másnap a Színkört is megszállta a katonaság. Talán mert az köztudomásúlag alkalmas volt népesebb összejövetelekre, nagyobb gyűlésekre, és attól félt az új hatalom, hogy március 15-e miatt ott fognak tiltakozó gyűlést tartani a magyarok. A főtéren szuronyos katonák posztoltak, minden járókelőt durván inzultáltak. Az előadások csak 20-án indultak újra.

Kolozsvar_NemzetiSzinhazA-123841.jpg

Nemzeti Színház, Kolozsvár (Fotó/Forrás: OSZMI)

Március 17-én Pop Iulianhoz, a város románok által kinevezett új polgármesteréhez átirat érkezett Nagyszebenből, hogy több középülettel együtt vegye át a Nemzeti Színház épületét is. Pop Iulian még nem lépett, de a színház igazgatóját egyre hevesebb zaklatások érték. Március 20-án éjjel fegyveres katonák zárták körül a színházat, vallatták az álmából felzavart Janovicsot, átkutatták az épület minden zegzugát annak ürügyén, hogy egy Kolozsvár irányába utazó székely zászlós azt találta nyilatkozni: fontos küldetésben van, a színházba kell mennie, és ott fog éjszakázni is.

A színház helyzete egyre sötétebben festett.

Sok színész elment, a körülmények nem tették lehetővé az új darabokhoz való hozzáférést, és amit játszani lehetett volna, annak előadását nem engedélyezte a cenzúra. A cenzor többször is figyelmeztette Janovicsot, ha bármi olyan előfordul a színpadon, ami tüntetésre adhat okot, a tábornok végképp bezárja a színházat. Túlnyomóan operetteket játszottak, és ez a román katonákat boldogította leginkább, akik szabad jegyekkel, nagy előszeretettel látogatták a magyar előadásokat.

Janovics az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kézirattárában található visszaemlékezéseiben leírja (Janovics kéziratai, 81/3, 7. old.), hogy március 28-án egy román királyságbeli impresszárió és egy katonatiszt jelent meg az igazgatónál, és utasította, hogy román vendégművészeket léptessen fel az előadásaiban. Ennek következtében Jean Athanasiu baritonista április 9-én, 12-én és 15-én szerepelt mint vendég a Rigolettóban, a Traviatában és az Álarcosbálban.  Azt is követelték, hogy Janovics a mozik jegyárait emelje duplájára és a bevétel felét adja át a jótékonysági alapnak. Janovics ezt elutasította, így bezárták a mozikat. (Janovics Jenő filmes pályájáról a cikksorozatunk következő részében írunk – a Szerk.)

Kolozsvar_1919_okt1_tarsulat_OK-123826.jpg

A kolozsvári társulat 1919. október 1-jén (Fotó/Forrás: OSZMI)

 

Színházigazgató a hadbíróságon

Janovicsportre-123725.jpg

Janovics Jenő (Fotó/Forrás: OSZMI)

Március 29-én hajnalban Janovicsot egy régi ismerőse arra figyelmeztette: a Kormányzótanács ülésén elhatározták, hogy renitens viselkedése miatt letartóztatják. Janovics egy pillanatig sem kételkedett a hír valós voltában. Parlaghi helyettes igazgatóra hagyta a színház igazgatását, könyvtárosa, Némedy Mátyás kosárszámra hordta a kazánházba a kompromittálónak tűnő iratokat és leveleket, ő meg végrendeletet készített,

majd bevonult az ideggyógyászat zárt osztályára, Lechner Károly professzor úr felügyelete alá – hasonló helyzetben lévő más értelmiségiek példáját követve.

Az egyedüli helyre, ahol biztonságban volt. Azon az éjszakán a katonaság valóban le akarta tartóztatni, és mert nem találták, mindent feldúltak a színházi lakásában. A zárt osztály magányában Janovics Shakespeare olvasásával foglalta el magát, egy Shakespeare-tanulmány megírásán dolgozott.

1919. április első hetében Holban katonai fővezér indok nélkül ismét betiltotta a színházi előadásokat.

Április 3-án a színészek megemlékeztek Janovics színészetének 25. jubileumáról. A Színházi Ujság 1919. április 5-i számában írt tudósítás szerint (4-5. old.) a színészek nevében Hetényi Elemér és Sümegi Ödön látogatta meg a direktort, és adták át a virágcsokor mellett a szeretetteljes jókívánságokat.

Április 9-én – kihasználva Lechner professzor távollétét – két detektív behatolt a kórház udvarára, és egyenesen a hadbíróságra vitték Janovicsot. Öltözködése közben egy orvossegéd lopva nagy adag gyógyszert adott be Janovicsnak, amitől a kihallgatása meghiúsult, olvashatjuk Janovics visszaemlékezéseiben (Janovics kéziratai 81/3, 11. old.).

A helyettes igazgató folyamatosan tájékoztatta Janovicsot a színház körüli eseményekről. A hírek egyre lesújtóbbak voltak. A cenzúra akadékoskodott, a színház folyamatos működése nap mint nap megkérdőjeleződött, minden kiszámíthatatlan lett,

az egész személyzet léte bizonytalanságban lebegett.

Május 3-án Janovicsot arról informálta az ügyvédje, hogy „egy kis áldozat árán” eltűntek a Janovics ellen szóló vádaskodó iratok, így kijöhet a kórházból. Janovics eufóriája csupán egy napig tarthatott, mert másnap újra szuronyos katonák jöttek érte és bekísérték a hadbíróságra. Ott öt napig tartották egy zárkában tizenöt másik fogollyal együtt. A földön szalma, a sarokban kübli. Május 9-én engedték ki anélkül, hogy közölték volna vele, miért vitték be.

Közben, május 6-án, rendelet érkezett, hogy május 8-tól csak kétnyelvű plakátokon lehet hirdetni az előadásokat. Egy másik rendelet értelmében május 8-tól csak úgy használhattak hangszereket az előadásokban, amelyek részint Janovics, részint a zenészek tulajdonában voltak, ha azért az igazgató bért fizet a román hadseregnek. A hangszereket a katonaság leltárba vette, olvashatjuk Janovics visszaemlékezéseiben (Janovics Jenő: A magyar színészet története 1918. dec. 24-e és 1919. okt. 4-e (a Színkörbe való átköltözés) között, 8. old. in: Janovics kéziratai 81/1, EME kézirattára).

KolozsvariMagyarSzinhaz-123859.jpg

Kolozsvári Magyar Színház (Fotó/Forrás: OSZMI)

Május 10-én a színház igazgatójához címzett, román nyelvű átirat érkezett, amelyben az állt, hogy május 14-16. között a Bukaresti Nemzeti Színház vendégszerepel Kolozsváron, a Nemzetiben. Valójában erre a napra időzítették a színház átvételét. A Kolozsváron megjelenő Ujság című napilapban így írtak erről:

A városi prefektúrához már hetekkel ezelőtt érkezett egy rendelet a nagyszebeni Kormányzótanácstól, amelyben fel voltak sorolva mindazok a hivatalok, állami és közintézmények, épületek, amelyekre a román impérium kiterjesztendő. Ezek közt voltak a tisztán kulturális és művészeti intézmények, mint az egyetem, az összes állami iskolák és a kolozsvári Nemzeti Színház is.

(A kolozsvári Nemzeti Színház átvétele. Ujság, 1919. május 15. 3. old.) A színház átvételéről részletesen olvashatunk Imre Sándor könyvében is. (Imre Sándor: Dr. Janovics Jenő és a színház, Kolozsvár, 1924. 166–170. old.)

 

Nincs alku

Május 14-én Onisifor Ghibu, a kultuszminisztérium államtitkára, Pop Iulian polgármester, Hossu Vasile városi főjegyző és Papp László (Pavel Constantin) jelentek meg a színházban, és felszólították Janovicsot, hogy adja át az épületet. Janovics magánjogi szerződésére hivatkozva próbált érvelni és kibújni a kényszer alól. Érvei valóban átmeneti elodázást eredményeztek. De Papp Lászlót megbízták a színház működésének felügyeletével. Ő így nyilatkozott erről a Színházi Ujságnak (1919. május 17-23. 4-5. old.): „Felügyeleti hatáskörrel ruháztattam föl, mondjuk úgy, hogy összekötő bizalmi szerv vagyok a színház jelenlegi igazgatója és a nagyszebeni Kormányzótanács között. (…) Kijelentem, hogy ezt a szerepet a legliberálisabban fogom betölteni.

A színház élete a láthatóság szintjén valóban úgy folyt, mint eddig, a látszat mögött azonban kemény harc folyt.

Janovics emberfeletti erővel igyekezett megtartani az eddig érvényes rendet és színvonalat, és az ehhez szükséges anyagi kereteket: az épületet, a berendezést, díszleteket, ruhatárat, könyvtárat, és minden felszerelést, amely a színház működéséhez elengedhetetlen.

Július 21-én Janovics Jenő Emil Hațieganuval, a Kormányzótanács Vallás- és Köznevelésügyi reszortfőnökével és Tiberiu Brediceanuval, a Jólétügyi reszortfőnökkel tárgyalt hosszasan. Ezt követően augusztus 10-i keltezéssel hosszú beadványt fogalmazott a nagyszebeni Kormányzótanács részére. Imre Sándor könyvében (Dr. Janovics Jenő és a színház; Kolozsvár, 1924. 170-184. old.) teljes terjedelmében olvasható jegyzőkönyvből láthatjuk, hogy Janovics egyezkedett. Abból indult ki, hogy a Nemzeti Színház problémája szerinte „tisztán művészeti és kulturális ügy”, és hogy a kultúra és a művészet mind a magyarság, mind a románság számára szent kell hogy legyen.

Janovicsotkoszontik1924-123820.jpg

Janovics Jenő köszöntése 1924-ben (Fotó/Forrás: OSZMI)

Elismerte, hogy a román nemzet eddig elnyomott s ennél fogva elmaradt színházi kultúrájának is szüksége van Erdélyben egy állandó színpadra, de azzal nyilván nem tudott egyetérteni, hogy ez a Kolozsvári Nemzeti Színház legyen. Janovics hangsúlyozza, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színház nem adóból épült fel, és hogy valójában nem is állami épület, hiszen az építkezés költségei a színházi alap adományaiból, a Farkas utcai színházélet árából, valamint abból a banki kölcsönből álltak, amelynek részleteit személyesen Janovics törlesztette még az átvétel pillanatában is, tehát szerinte az új hatalom ezt nem államosíthatja. Átmeneti megoldásként azt kérte, hogy újítsák fel és kapja vissza a Farkas utcai épületet, és kapjon a Színkörrel együtt 30 éves működési engedélyt. Kérte, hogy hiánytalanul megkaphassa a könyvtárat, valamint a díszletek, jelmezek és kellékek legalább azon darabjait, amelyek magyar jelképeket tartalmaznak. Arra is figyelmeztetett, hogy sok színmű előadási jogát kizárólagosan ő birtokolja Kolozsváron, de hajlandó ezeket is alku tárgyává tenni.

Várakozással, bizonytalansággal és további zaklatásokkal teli hetek következtek.

Janovics memorandumára szeptember 16-án érkezett egy rövid, rideg hangú válasz: értesítették, hogy 1919. október 1-jétől államosítják a Nemzeti Színház épületét. Az abban létrejövő román színház élére Zaharia Bârsant, az opera élére Pavel Constantint (Papp László) nevezik ki igazgatónak. Ha Janovics leteszi a hűségesküt, továbbra is maradhat művészeti vezető a színház épületében, a román társulatnál. Janovics szeptember 18-i levelében megismétli érveit, hangsúlyozván, hogy egy ilyen súlyos ügyben csak törvény alapján lehet eljárni. A két nap múlva érkező választ Janovics visszaemlékezéseiben olvashatjuk (Janovics kéziratai 81/3, 18. old.): „Elismerem szeptember 18-án kelt átiratának vételét, és értesítem Önt, hogy mindenben fenntartom 5088/1919. számú szeptember 16-án kelt átiratom határozatát. Tiberiu Brediceanu, reszortfőnök”.

Ezzel végérvényesen eldőlt a Nemzeti Színház sorsa.

A magyar színjátszást megfosztották a nagy áldozatok árán épített otthonától. Ha a Janovics zseniális ötlete és anyagi vállalása nyomán 1909-10-ben nem építették volna fel a Szamos-parti Színkört, vajon hogyan élt volna tovább az akkor 127 éves múltú magyar színház Kolozsváron? Nem kétséges, hogy a kolozsvári magyar színház a Janovicshoz fogható vezetőinek köszönhette azt az erőt, amely által képes volt a legnehezebb időszakokban is továbblépni és megújulni, mint a hamvaiból feltámadó főnixmadár.

Szerző: Zakariás Erzsébet

mma_logo-103459.jpg

Magyar Művészeti Akadémia (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

 

Az 1920-as államfordulatok körüli magyar színháztörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek és az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek.

Egy megközelíthetetlen különc -  Balázs Samu, a „legangolabb magyar színész”

Kapcsolódó

Egy megközelíthetetlen különc - Balázs Samu, a „legangolabb magyar színész”

A Petőfi Irodalmi Múzeum – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet támogatásával jelent meg Egy angol úr – Erdélyből címmel Balázs Samu életútja. Ez az első könyv, amely eredeti dokumentumok és interjúk alapján tárja fel az 1981-ben elhunyt Kossuth-díjas színművész életét. Nem mellőzi a személyes hangot sem, ugyanis a szerző a színész fia, Balázs Ádám. Ötven év kutatómunkája van ebben az anyagban, amely nem csak az édesapjáról szól. Megismerhetjük a Trianon előtti és utáni erdélyi színjátszást és kultúrpolitikai helyzetet, a fasizálódó Magyarország légkörét, s azt is: hogyan vált embermentővé egy rendkívül zárkózott, különc művész. 

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Olyan volt a teste, mint egy sámándob – 75 éve hunyt el Bartók Béla

Halála után három emberöltővel felidézzük Bartók utolsó éveit, és beleolvasunk Yehudi Menuhin nekrológjába. A zeneszerző iskolákat teremtett, hatalmas örökséget hagyott, amely egyszerre öröm és teher.
Jazz/World

Elhunyt Juliette Gréco, akinek Boris Vian, Albert Camus és Jean-Paul Sartre írt dalszöveget

Kilencvenhárom éves korában szerdán meghalt Juliette Gréco, a francia sanzon nagyasszonya, Léo Ferré, Jacques Prévert és Serge Gainsbourg dalainak előadója - közölte családja az AFP francia hírügynökséggel.
Zenés színház

A New York-i Metropolitan Operaház lemondta az egész szezont

Közel 140 éves történelmében először lemondta egész szezonját a New York-i Metropolitan Operaház (Met), amely csak jövő szeptemberben nyitja meg ismét kapuit a közönség előtt.
Vizuál

Fedezd fel Frida Kahlo életének helyszíneit!

Lehet-e még újat mondani arról a nőről, aki az életét és az érzéseit ilyen mélységben tárta a nyilvánosság elé, aki saját személyét is a művészete részévé változtatta? Az ikonikus képzőművészek életét bemutató filmek sorában ezúttal a mexikói festőművésznő nyomában járunk.
Színház

Hát én nem vagyok magyar? – Kondor Ernő, a pesti kabaré „feltalálója”

A magyar kabaré története szomorú históriákkal teli, a nagy nevettetők élete sokszor egyáltalán nem volt vidám. De talán az egyik legigazságtalanabb sors a honi kabaré alapítójának, Kondor Ernőnek jutott. Őt már az életében elfelejtették. Pedig pályatársa, Kellér Dezső joggal nevezte őt a műfaj feltalálójának, ugyanis az általa megteremtett irodalmi kabaré a világon egyedülálló volt.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Színház magazin

Hát én nem vagyok magyar? – Kondor Ernő, a pesti kabaré „feltalálója”

A magyar kabaré története szomorú históriákkal teli, a nagy nevettetők élete sokszor egyáltalán nem volt vidám. De talán az egyik legigazságtalanabb sors a honi kabaré alapítójának, Kondor Ernőnek jutott. Őt már az életében elfelejtették. Pedig pályatársa, Kellér Dezső joggal nevezte őt a műfaj feltalálójának, ugyanis az általa megteremtett irodalmi kabaré a világon egyedülálló volt.
Színház kult50

Mindent újra kell gondolni – Garai Judit a Kult50-ben

Garai Judit kiváló színházi dramaturg. Egyetemi oktató. Műfordító. Aki szüntelenül olvas és ír. Nem is akárhogyan.
Színház ajánló

Kortárs magyar ősbemutató született a Radnóti Színházban

Az egy éve nyitott Radnóti Tesla Labor hatodik bemutatója Schwechtje Mihály Gina című darabja szeptember 26-án, szombaton. A hatból három Radnóti produkció, három pedig a függetleneké.
Színház interjú

A darab, ami egyszerre hat intellektusra, rekeszizmokra és könnycsatornákra

A 2020-2021-es évad első bemutatója Peter Shaffer Amadeusa a József Attila Színházban. Ennek kapcsán beszélgettünk a rendezővel, Koltai M. Gáborral a darabról.
Színház gyász

Elhunyt Verebély Iván

A színész halálhírét a Centrál Színház jelentette be.