Színház

Ki írja meg azt, amiben élünk? – beszélgetés Radnóti Zsuzsával

2021.12.31. 11:50
Ajánlom
Megmozdult irodalom címmel, nemrég jelent meg Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg szakmai életművét összefoglaló, gyűjteményes kötete. Ebből az alkalomból találkoztam vele otthonában, ott, ahol egykoron Örkény István mellett élt. S bár tudtam, hogy sokkal szívesebben beszél kortárs magyar drámákról, mint saját magáról, mégis megkíséreltem a lehetetlent.

Miért döntött úgy, hogy inkább a háttérbe húzódva, mások segítőjeként tud a leghasznosabb lenni? Saját határai felismerése, valamiféle alázat, vagy inkább egyfajta tudatosság miatt?

Mondjak még egy jelzőt? – kérdez vissza.

Persze, bármennyit.

Önismeret, nagyon kemény önismeret. Az önismeretem mindig azokat a határokat szabta meg, hogy meddig tudok biztonságban beszélni, véleményt mondani, írni, létezni, beszélgetni. Ez egyben elég erős önkritika is.

Nem lehet, hogy túl erős?

Az is lehet, de nem bántam meg, hogy túl távolságtartó, előre gondolkodó voltam, és soha nem engedtem el magam.

Soha?

Régen, társaságban sokszor nagyon szerettünk táncolni, és én remekül tudtam. Abban nem volt semmilyen határ vagy önkritika. Még akkor sem, amikor már Örkény István felesége voltam. Ő pedig nagyon élvezte.

Ő is szeretett táncolni?

Nem, de szívesen nézte, és szeretett olyan társaságban lenni, ahol sok fiatal és fölszabadultabb élet volt.

Beszéljünk arról, amit feladatul tűzött ki maga elé: szakmai élete szinte minden pillanatában, jó értelemben vett konoksággal, fáradhatatlanul keresni a potenciális drámaírókat. Olyanokat indított el vagy segített színpadhoz jutni, mint Egressy Zoltán, Nádas Péter, Háy János vagy Esterházy Péter.

Kíváncsiság és felelősség, hogy sikerül-e valakit találni beszélgetéseim, találkozásaim vagy a munkám közben, akiben ott van a drámaírói tehetség. Sok olvasás, a kortárs írók műveinek ismerete és állandó figyelem,

hátha találok olyan szöveget vagy egy fiatal embert, egy prózaírót, akinek eddig nem jutott eszébe, hogy színdarabot írjon, miközben a dráma ott rejtőzik a szövegeiben.

Ezt szeretem még ma is megérezni, fölhozni vagy előhívni. Örömmel veszek részt az Örkény István drámaírói ösztöndíjat odaítélő bizottságban, ami egy évtizedek óta létező állami ösztöndíj, és fiatal pályakezdők jelentkezéseit bírálja el. Most például – miután megírta pályázati darabját – sokat várok Darvasi Árontól. De így, és itt indult el drámaíróként Tasnádi István, Térey János és Pass Andrea is.

radnotizsuzsa4-114343.jpg

Radnóti Zsuzsa (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa)

Miből látszik, ha egy prózában benne van a színdarab lehetősége?

Amikor a szöveget olvasva úgy érzem, milyen izgalmas lenne ezt átfordítani dialógusokká. Van benne egy felismerhető történet, egy helyzet, ami embereket feszít egymással szembe, és a mondatok határozott irányokat mutatnak, valamilyen módon megszólalnak. Valaki akar valamit a másiktól, és az akarat, a szándék és a belső energia ott lapul a mondatokban. Feszít a szöveg, ahogy elmesélődik a történet. Prózaírókat mertem rábeszélni, hogy próbálják meg a drámaírást is. Vagy volt már valamiféle próbálkozásuk, de még nem álltak vele nyilvánosság elé, és ebben erősítettem őket. Volt, amiből nem lett semmi, vagy csak nagyon nehézkesen született meg a szöveg – és az sem lett jó. De az ember inkább arra emlékszik, ami sikerült.

Talán ez is a legfontosabb! Dramaturgi pályája gyakornokként, könyvtárosi munkával indult a Vígszínházban. Mondhatni, hogy szinte minden út erre vezetett?

A szakmai utam valóban tele volt szerencsés véletlenekkel. Hogy egyet mondjak, a Vígszínházban csak későbbre volt kalkulálva a dramaturggá minősítésem. Czímer József, aki fölvett gyakornoknak, és akitől nagyon sokat tanultam, egyre több kéziratot adott elolvasni, és mind gyakrabban ülhettem bent a próbákon is. Ám Czímer József és Várkonyi Zoltán – ez a két hihetetlenül önérzetes és öntörvényű ember – nehezen értett szót egymással. Végül Czímer elment a színháztól, és üres maradt utána a Dramaturgia. Így a tervezettnél korábban kezdhettem önállóan dolgozni, elsősorban Horvai István, majd azután, főleg a fiatal Marton László mellett.

Horvai például arra tanított meg, hogy a drámaírásban mindig nagyon fontos, hogy tudj felelni a „miért” kérdésre. Miért teszel három jelzőt egy helyett? Miért írod meg öt mondatban, amikor háromban is lehetne? Miért csinálod meg harminc oldalban, mikor az egész csak tizenötöt ér? Miért mondja, vagy teszi a szereplő ezt vagy azt? A drámában mindig törekedni kell a lényegre, a sűrítésre. Még akkor is, ha mondjuk a darab szövege olyan csodálatos lenne, mint egy Shakespeare-szöveg.

A semmitmondás, a túlbeszéltség nemcsak a művekben, de egész életünkre jellemző. Itt pedig nem lehet mellébeszélni.

Attól, hogy ott ülhettem a próbákon, valahogy megéreztem a színpadi nyelv törvényszerűségeit. Melyik a jó dialógus és melyik nem. Valahogy belém ragadt, és át tudtam vinni párbeszédes szövegek olvasására is. De olyan is volt, amikor azt hittem, jól sikerült egy mű, szaladgáltam rendezőkhöz, hogy olvassák el, aztán megbántódtam, hogy vajon miért nem kell nekik.

Például a Portugál címűnél, ami a Vígszínháznak nem kellett, majd fölajánlotta Zsámbéki Gábornak. Így aztán a Katonából indult el a darab legendás sikersorozata. Hogyan alakult át az elmúlt évtizedekben a dramaturgok feladata?

Ez azért ritka történet volt az életemben, de valóban, ilyen is megesett. Régebben az első színpadi változat a dramaturg segítségével jött létre, amit a rendező bekapcsolódásával a nagyjából végleges példány követett, amely viszont még a próbák alatt is változott. Ma már a dramaturgok gyakran nemcsak a rendezővel és az íróval, hanem az egész csapattal együtt vesznek részt a kortárs darab-szövegek születésében, és egyre inkább az előadások szerves résztvevőivé válnak.

Már a színészeknek is nagy beleszólásuk van abba, hogy milyenek legyenek a színpadon elhangzó mondatok.

Így az írói primátus szerepét sokszor szervesen összeszokott, független színházi csapatok vették át. Pintér Béla például nemcsak rendezőként, de íróként is jelen van a szöveg első változatában, aztán társulatával együtt hozza létre a színpadon a nagyjából véglegesnek tekintett mondatokat. Nagy korszaka volt a magyar színháznak, mikor Pintér Béla mellett Mohácsi János, Schilling Árpád, Bodó Viktor előadásai szembesítették a társadalmat jelenkori, súlyos problémáinkkal, különleges gondolatiságú és formanyelvű rendezői stílusukkal. Ezek a produkciók és szövegeik nyíltan, aktuálisan és bátran hordoztak közéleti, politikai tartalmaikat. Alföldi Róbert hasonló erejű előadásokat hozott létre kőszínházi körülmények között, amíg a Nemzeti Színház vezetője lehetett. De hasonló nagy korszaka volt az ezredvégen a Katona József Színháznak is Zsámbéki Gábor, Máté Gábor emlékezetes rendezéseivel. Manapság azonban egyre inkább háttérbe szorult a politikai és közéleti tartalom, de az irodalomi dráma jelenléte is.

radnotizsuzsa6-114355.jpg

Radnóti Zsuzsa (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa)

Könyvében többek között Füst Milán, Pilinszky János, Nádas Péter, Kornis Mihály, Spiró György, Örkény István, Esterházy Péter, Térey János, Székely Csaba, Háy János és Borbély Szilárd műveiről ír. Évtizedek tudásával és tapasztalatával a háta mögött, miért ódzkodik még ma is a nyilvános megszólalásoktól?

Nagyon fontos, hogy méltón meg tudjam oldani azokat a feladatokat, amelyekre felkérnek.

Mindig attól félek, hogy a nyilvános szereplés „lázában” nem olyan színvonalon szólalok meg, ami méltó a hallgatókhoz és hozzám.

Túlbeszélem, vagy ami a legfontosabb: keresem a legpontosabb kifejezéseket. Úgy érzem, sokkal hosszabban mondom, mint kellene, és mennyivel egyszerűbben lehetne ugyanezt néhány mondattal úgy közölni, hogy megmaradjon az emberekben.

Mint mondjuk egy jó drámaszöveg?

Jó kérdés, igen! Ha viszont előre fölkészülök, akkor nincs gond!

De egy interjúra nehéz előre felkészülni.

Azért is vagyok ilyen bőbeszédű!

Remélem, nem bánja!

Nem bánom, csak önnek lesz majd vele sok munkája.

Az nem baj...! Egy nagyobb interjún így is, úgy is több napig dolgozom.

Engem, ha egy tízperces fölszólalásra kérnek, arra körülbelül két napig készülök. Akkor érti, miről beszélek.

Volt korábban rossz élménye arról, amikor alaposabb felkészülés nélkül szólalt meg?

Régebben előfordult egy-egy próbamegbeszélésen, és miközben beszéltem, belülről hallgattam magam, és arra gondoltam, hogy az előzőkben elhangzott, konkrét elemző gondolatok után az én mondataim mennyire általánosak, semmitmondóak és mit keresek én itt? Nekem az a feladatom, hogy csak olyan mondatokat fogadjak el – akár magamtól, akár mástól –, amik előre visznek és mindig konkrétumokat tartalmaznak.

És saját magától a legnehezebb elfogadni ezeket a mondatokat?

Igen, mert egyszerre nemcsak két, hanem három dolog körül mozog az agyam. Ha tudom, mit kell mondani, az az egyik motor. A másik, hogy nehogy túlbeszéljem, és a harmadik, ha rájövök arra, hogy így tettem, és melyek azok a szavak, amelyek ezt kijavítanák.

Állandó önkontroll alatt tartja magát… A kötetben az elmúlt 120 év magyar színműveiről készült dramaturgiai írásai, tanulmányai, publikációi szerepelnek. Amikor elkezdte kötetbe válogatni ezeket a műveket, a megjelenés előtt egy kicsit még újracsiszolta őket?

Persze, de nem a belső szerkezetükhöz nyúltam, hanem – ha kellett – kiegészítettem őket. Amennyiben az adott szerzőnek született azóta új műve, arról beszéltem, ha az új darabnak volt előadása, akkor arról is.

Nem lehetett könnyű akkor, amikor az ember folyamatosan íróklasszisokkal volt körülvéve. Örkény István feleségeként pedig még ennél is nehezebb.

Igen, fantasztikus írók társaságában lehettem, és valóban egy – mondhatom talán én is –, ma már klasszikus mellett élhettem, mint ő volt. Persze, akkor még nem lehetett tudni, mit hoz a jövő.

De ő a világ legtermészetesebb embere volt. Semmi allűr, fontoskodás, öntömjénezés.

Mondta is, hogy az írás olyan, mint a favágás, csak tudni kell csinálni. Ilyen mérhetetlenül egyszerű volt az ő élete, nem volt benne semmiféle fakszni. Egyetlen pillanatig nem érzékeltette se velem, se senkivel, hogy ő egy fontos valaki volna, hogy más lenne, mint a többi ember.

Fontos és szép emlékei lehetnek. De nagy öröm lehet ez a mostani könyvmegjelenés is.

Az előző kötetem Lázadó dramaturgiák címmel jelent meg. Azóta elég sokat írtam írókról és közéleti dolgokról, s ha dramaturg konferenciákon fölkértek előadást tartani vagy zsűrizni, mindig elvállaltam. Minden ilyen megszólalás valamiféle számvetés is volt az adott időszak drámairodalmáról, vagy a színház és ezen írások nem mindig harmonikus viszonyáról. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, amikor a nyolcvanas évek elején felkértek az Írószövetségben, hogy tartsak egy előadást az akkor még csak kézírásos formában létező, és sokáig betiltott remekmű, Weöres Sándor: A kétfejű fenevad című drámájának az ismertetésére. Az elmúlt években sokfélét írtam, azok nyomtatott példányai a belső szobában, a számítógép melletti polcra voltak berakva. Menjünk be, megmutatom őket! (Átsétálunk a másik szobába, ahol ott áll Örkény István íróasztala és Continental írógépe, személyes tárgyai, majd Zsuzsa megmutatja néhány egyperces novella kéziratát is. Elmondja, mi mindent terveznek jövő tavaszra, Örkény születésének 110. évfordulójára. Óhatatlanul is erre terelődik a szó, de idővel kézbe kerülnek saját könyvébe beválogatott írásai is – a szerk.) Ezeket a szövegeket fogta meg Légrádi Gergő, a szerkesztőm, és válogatott belőlük több mint egy évvel ezelőtt, aztán bevitte a Kossuth Kiadóba, ahol a könyv most megjelent.

radnotizsuzsa8-114356.jpg

Radnóti Zsuzsa (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa)

A mai kortárs dráma nincs túl könnyű helyzetben. Hiszen ebben a sokszorosan megosztott világban talán még nehezebb megtalálni a közös metszeteket. Ön is így látja?

Igen, a '70-es, '80-as években még egységes volt az ország, s a dráma iránytű volt mindannyiunknak. Egy volt az ellenfél, egy irányba kellett haragudni, lázadni és alkalmazkodni a társadalom felszíni és mélyrétegeiben egyaránt.

De ki tudja majd megírni azt, ami ma van?

Ez engem mint dramaturgot, roppant érdekel! Még szeretném a szakmámat odáig vinni, hogy egy olyan szövegről írhassak, ami meg tudja fogalmazni azt, amiben élünk, hogy milyen problémák elé nézünk, milyen szétesésben van ez az ország, és milyen tragikus folyamatok zajlanak napjainkban. Ha valakinek ez sikerül, megemelem a kalapomat. Ma az emberek egy részében rengeteg düh és ellenállás mozog, míg a másik oldalon úgy érzik, hogy rendben mennek a dolgok. És egyelőre mintha ez az állapot nem tudna megszólalni egy műalkotásban. Vagy ha igen, meg kell teremteni azt a környezetet, amelyben helye van, és a darabot olvasva elfogadom, hogy ebben kell élnünk. Olyan, mintha az ország körbe forogna.

A Dramaturgia vezetőjeként, 2009-ben megvált a Vígszínháztól, mondván, most már jöjjenek a fiatalok, de vendégként máig visszajár. Nemrég megalapította a Kortárs Magyar Dráma-díjat, hogy ezzel is segítse az új színdarabok létrejöttét, hiszen a magyar dráma ügye változatlanul központi szerepet tölt be az életében. Nem nehéz egy kicsit nagyobb távolságból tekinteni minderre?

Ez volt az életem, ami most úgy folytatódik, hogy nem a dramaturgián ülök, próbákat nézek, rendezőkkel dolgozom, hanem itthon tevékenykedem, darabokat olvasok, vagy előadásokra járok. Ezért ritkábban is gondolom, hogy valamit mondanom kéne. De ez a része a dolgoknak teljesen harmonikus bennem. A színházban, ha az ember jól végezte a dolgát, tisztában volt vele, hogy ezt a szakma is tudja. A Pál utcai fiúk szövegkönyve azért lett olyan jó, mert előtte majdnem egy évig dolgoztunk rajta: Marton László vezetésével az egész alkotói csapat. Marton Lászlóban élesen benne élt a majdani előadás képe, kompozíciója, és ennek mentén alakult a szövegkönyv Grecsó Krisztián közreműködésével, és a zenei „tükör” Dés Lászlóval és Geszti Péterrel. Dés Lászlónak van egy kis stúdiója a hegyoldalban. A szöveggel már nagyjából rendben voltunk, elkészült a végső hangszerelés, és mentünk föl Martonnal meghallgatni az összes dalt. Ez egy szombati, nagyon emlékezetes nap volt, akkor robbantották szét a Népszabadságot. Emlékszem a napfényre, mindenre emlékszem.

Mintha megsejtettük volna, hogy innentől kezdve sötétebb idők jönnek...

És persze ott van a Pesti Színházban a csodás A dzsungel könyve, Békés Pál feldolgozásában, Dés László zenéjével, Geszti szövegével, Hegedűs D. Géza rendezésében. Ezek olyan teljesítmények, amelyekben boldog vagyok, hogy részt vehettem. Nagyon szoros, jó szakmai és emberi kapcsolatunk volt Marton Lászlóval, életem nagy ajándéka, hogy vele dolgozhattam, rengeteget tanulva tőle az igazi, hiteles színházról és jelentős szövegekről. Jó volt résztvevőként színpadra segíteni Szakonyi Károly, Örkény István, Nádas Péter, Kornis Mihály vagy Spiró György darabjait is. Légrádi Gergővel nagyon szeretetteljes és bizalmi a viszonyunk. Ez a kötet ebben a szerkezetben teljesen az övé, a címét is ő adta, csak az írások az enyémek. Azért van fönn az én nevem a könyv borítóján, igen… 

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

Énekesképzés a teljesség igényével – Beszélgetés Baráth Emőkével

Augusztusban kerül sor először a Pure Voice Akadémia képzésére, melynek különlegessége, hogy holisztikus szemlélettel igyekszik felkészíteni a növendékeket az énekesi pálya változatos kihívásaira. A kurzus alapítójával, a világhírű szopránnal, Baráth Emőkével beszélgettünk.
Klasszikus

„Az elhivatottság volt Kocsis Zoltán életének középpontja” – beszélgetés Dr. Vigh Andreával

Idén másodszorra kerül sor A magyar klasszikus zene napjára, a Zeneakadémia és a Nemzeti Filharmonikusok közös szervezésében megvalósuló koncertsorozatra, mely Kocsis Zoltán emléke előtt is tiszteleg. Az eseményről a Zeneakadémia rektorával, Dr. Vigh Andreával beszélgettünk.
Plusz

Elhunyt id. Éliás Gyula

Az első magyar DJ-generáció egyik legismertebb alakjának halálhírét fia is megerősítette a közösségi oldalán.
Zenés színház

Nemzetközi díjat nyert a Soharóza Rotterdamban

Az ügy című catwalk koncert a rotterdami O. Festival zenész színházi seregszemléjén 147 olyan produkció közül került be a legjobb hat közé, melyeket 2018 óta mutattak be.
Színház

Vacsoraszínház a krimik szerelmeseinek – Poirot az Orfeumban

Május 28-án mutatja be legújabb vacsoraszínházi előadását az Orfeum, a közönség talányos bűnügyi történeteket kísérhet figyelemmel, miközben Hercule Poirot alakja mellett a gasztronómia is Belgiumot idézi.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Színház gyász

Elhunyt Haumann Péter

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színészt, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját, a nemzet színészét 81 éves korában érte a halál – tudatta a család az MTI-vel.
Színház ajánló

Az Adáshiba a Játékszínben

„Történik napjainkban, sajnos” – írta Szakonyi Károly műve elejére 1970-ben, és amire utal, 2022-ben is igaz. Sőt nemhogy eljárt volna az idő az alaptéma fölött, a darab ma még döbbenetesebben ábrázolja a média és az ember viszonyát.
Színház ajánló

Vacsoraszínház a krimik szerelmeseinek – Poirot az Orfeumban

Május 28-án mutatja be legújabb vacsoraszínházi előadását az Orfeum, a közönség talányos bűnügyi történeteket kísérhet figyelemmel, miközben Hercule Poirot alakja mellett a gasztronómia is Belgiumot idézi.
Színház ajánló

„A fiatalokba kell kapaszkodnunk” – 15. alkalommal rendezik meg az Ördögkatlan Fesztivált

A jubileumi összművészeti fesztivált augusztus 2. és 6. között rendezik meg, hagyományosan öt helyszínen, változatos programokkal.
Színház gyász

Elhunyt Kocsis Antal színművész

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház örökös tagját életének 83. évében érte a halál – tudatta a teátrum.