Vizuál

A megismerés kalandja

Ata Kandó venezuelai képeiről
2019.07.05. 13:20
Ajánlom
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának munkatársai ezúttal arról mesélnek, mi történik, amikor a fotós csakugyan útra kel.

Rabszolgaság vagy halál – ezzel a címmel indította útjára az 1970-es években a venezuelai indiánokról készült fényképkiállítását – a Survival International nevű szervezettel együttműködésben – Ata Kandó. Részben ekkor bemutatott fotóiból válogatott a hollandiai COBRA Modern Művészeti Múzeum napokban záró kiállítása is. A címben felkínált két választási lehetőség fájóan pontosan összegezte az őserdőben élő indiánok aktuális helyzetét;

Ata Kandó képein keresztül emelte fel szavát az őslakosok elűzése és lemészárlása ellen, akiknek ásványokban gazdag lakóhelye a terjeszkedő nagyiparnak és a kincsvadászoknak egyaránt útjában állt.

A Rabszolgaság vagy halál című tárlatot 1974-ben Pécsett is bemutatták; a fotográfusnő dél-amerikai útjainak híre azonban már egy évtizeddel korábban eljutott Magyarországra. 1964-ben a makiritarékról (yekuanákról) készült fotóit a Néprajzi Múzeum Baumgartner János doktor gyűjtésével együtt mutatta be; Kandó ugyanebben az évben Budapesten vetítéssel egybekötött előadást is tartott, írásban pedig 1965-ben, majd 1968 tavaszán az Élet és Tudományban közölte, részletekben, venezuelai élményeit. 1970-ben jelent meg végül könyv formájában A Hold véréből, mely szerzőjéről egy évvel később Egy asszony az őserdőbe indul címmel portréfilmet is sugárzott a Magyar Televízió.

A Hold véréből nem fotókönyv – melynek Kandó egyébként mestere –, hanem útleírás, a szerző anyanyelvén írt több mint háromszáz oldalas szöveg, mely azonban nem létezne a fotók nélkül.

Az út indokát ugyanis a kíváncsiság mellett a fényképezés lehetősége adja: az utazás célja, hogy fotók szülessenek, ugyanakkor a fotós megbízások teszik lehetővé azt is, hogy a szerző-utazó minél beljebb hatolhasson a venezuelai sűrűbe.

A kötet első része három hónapot ölel fel; a történet elején az egyes szám első személyben író főhősnő (hívjuk talán Ata Kandónak) 1960 decemberében, nehéz fotós táskát cipelve, de látszólag könnyedén érkezik Caracasba egy volt manöken barátnője, Barbara Brändli meghívására. Barbara, aki egy indián származású venezuelai építészhez ment férjhez, nemcsak vendéglátója, de első két útján a fotográfus útitársa lesz.

Kandó tökéletes idegen a kezdet kezdetén, aki érkezésekor látszólag semmit sem tud a helyről, ahol hónapokat tölt majd azzal, hogy kiismerje, hogyan és miről tud fényképeket készíteni, s aztán megszervezze, hogy elhagyhassa a fővárost.

Az első legyőzendő akadály éppenséggel a szabad mozgás kivívása. A „jó családból való caracasiak” szerint ugyanis fehér nő nem járhat gyalog.”

„Viszont hamar beláttam, hogy a városfényképezéssel így nem haladok. Nem érhetem be azzal, hogy robogó autóból, véletlen adta nézőpontokról lekapjam ezt vagy azt. Az ilyen fénykép legtöbbször csak megalkuvás. Vállalnom kell a kockázatot, különben semmi se lesz a Caracas-szériából. Attól fogva tehát elég gyakran megtörtént, hogy a feketék, lovak és csavargók maguk közé számíthattak” – állapítja meg, majd így folytatja: „Hogy miért nem járhat a fotós másképpen, mint gyalogos, annak többféle oka van. Technikai is, erkölcsi is. Ha autón robogunk, csak az autósztrádákon mozoghatunk és csak bizonyos helyeken állhatunk meg – a legtöbb érdekes témát észre se vesszük, meg se közelítjük. Ami pedig a másik szempontot illeti:

ha az emberekhez és lakóhelyeikhez luxus vagy akár egyszerű kocsin közlekedünk, a legérdekesebb témák meg sem mutatkoznak, el se árulják magukat.”

A kötet elején és végén említett Makacskodó név, amit az utazó magának választ, csakugyan talál, amennyiben a jelző valami ellenében és valami érdekében makacsul kitartó személyt takar. Ata pedig egyre biztosabban tudja majd, mit akar, akkor is, ha mások elleneznék.

Így hát a 48 éves, vékony, szőke nő nekivág a városnak; a forgalmas autóutakat sem kerüli el, ahol a sofőrök közül sokan rákiáltanak; van, aki megáll és biztatja, hogy menjen vele, míg végül megállítja egy rendőr, akinek elmagyarázza, hogy ő csak fotózni akar, s az elkíséri a vágyott helyre.

Caracas – annyi bizonyos – a legmeglepőbb, legképtelenebb ellentétek városa. Márványpaloták között nyomorviskók, szörnyű arányú gyermekhalandóság és gyerekrajzkultusz, modern művészet, a világ egyik legmodernebb egyeteme és nyolcvan százalék analfabéta.

Bombák, gitár és muzsikaszó, a tarka színes viskókban piszok, betegség, halál” – írja később.

92-29-130541.jpg

Utca, a felüljáró alatti barakklakásokkal, balról egy hotel épületével, Caracas, Venezuela, 1961. Ata Kandó felvétele. Tom Kandó jóvoltából (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

 

Ata a fővárosban és környékén kisebb kirándulásokkal töltött hónapok során különféle megbízásokat is keres azért, hogy Barbarával csatlakozhassanak egy expedícióhoz vagy legalább szerezhessenek egy saját autót.

Végül sikerül is egy fehér Volkswagen bogárhátúra szert tenniük; két nap után felfogadnak egy bivalyerős, Luis nevű, fekete fiút kísérőként, és a trió útnak indul. Kezdetét veszi egy sajátos, mulatságos fordulatokkal, keserű felismerésekkel és sok autószereléssel gazdag roadmovie.

A könyv második része a kis fehér bogárral megtett utat meséli el. Puerta La Cruz, Venezuela második olajkikötője és környékének megismerése alkalmat ad az utazónak a „fekete arany” hatásainak észlelésére és leírására. Indiánokat keresve a szárazföld belsejébe tartanak. Kígyókaland, gasztronómiai kihívások, a kicsi kocsi folyamatos elakadásai következnek, majd találkoznak az első „indiánokkal”, akiknek azonban már van varrógépük. Az egyre gyűlő tapasztalatok ellenére „…El Guarseyben még olyanok voltunk, mint az elsőosztályos gyerekek. Két napot töltöttünk velük, fényképeztük őket, amennyire engedték. Aránylag elég jól tűrték, kevésbé tiltakoztak ellene, mint sokan Caracasban, ahol még kővel is megdobáltak, mikor meglátták a gépet.”

Elérik az Orinocót és Ciudad Bolivárt, egy nagy amerikai cég munkatársának meghívására bányákat is látogatnak, majd gyémántbányákat is néznek a Caroni partján, ahol csaknem ezerfős gyémántkereső kolóniát ismerhetnek meg. A telep és lakói nyomora láttán – mint Kandó írja –: „Legyőzhetetlen külső és belső undor vett erőt rajtam” – hiszen –

Mintha Dante poklából tértünk volna vissza.”

Csüggedten az úttól és a bányák látványától, már-már feladva a reményt, hogy „igazi” indiánok között lehessenek, egy San Félix-i kultúrklub vendéglőjében úgy hozza a szerencse, hogy találkoznak a baszk Daniel atyával, aki évek óta egy makiritáré faluban él, s néha nyersanyagokért vagy doktorért a városba jön. Sikerül meggyőzni róla, hogy vigye a két nőt magával egy rövid kirándulásra. Vele utaznak hát repülőn először az őserdőbe, a Kuchime folyóhoz, az itt kialakított kis repülőtér közelében levő indián telephez. Ata felülről láthatja hát a Salto Para vízesést, és a sűrű rengeteget, amit a könyvben egyszerűen „kelkáposztatengernek” hív.

A repülőt és az érkezőket már rutinosan fogadó indiánok először látnak fehér asszonyokat. „Kedvesen, de komolyan és roppant kíváncsian vizsgálnak. Nemcsak a szemükkel, de a kezükkel is.”… „A férfiak előbb diszkréten távol maradnak, de aztán odajönnek, és szinte értjük, mit kérdeznek: Minden rendben? Semmi boszorkányság? Mindenük ott van, ahol kell? Olyanok, mint ti?”

Az első találkozást követően Kuchimében éjszakáznak; a fotós a dzsungel hangjait hallva azonban gyönyörködik:

talán mert először voltam ennyire benne a természetben, először éreztem ilyen közelről a nagyságát, szépségét – úgy megnyugtatott, hogy eszembe se jutott félni”

– írja majd.

A rövid látogatást követően sikerül meggyőzni Danielt – részint Ata fotókönyveivel, részint a ténnyel, hogy az utazásra hajlandó, igen elszánt fehér asszonyokról van szó – hogy hosszabb időre, Santa Maria de Erebatoba is vigye magával Makacskodót és barátját.

A harmadik rész ezt az utat és ottlétet mondja el. Kuchiméből még csónakokon kell utazniuk örvények között, érkezésükkor azonban a faluban éppen tombol a skarlát.

Ata Danielnek tett ígérete szerint az első három napon eleve nem is fényképezhetett volna; most ideje nagyrészét betegápolással tölti.

Figyel. Míg a fertőző betegség alábbhagy, módja van megismerni a falubelieket. Idővel kezdi megérteni gesztusaikat, külön a nők és férfiak munkakörét.

92-34-130541.jpg

„Az indián nők életének nagy részét a maniókával való munka emészti fel.” Makiritare (Yekuana) nő lepényt süt a kunyhóban” Santa Maria de Erebato, Venezuela, 1961. Ata Kandó felvétele. Tom Kandó jóvoltából (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

 

A több hetes expedíció gyakorlati célja, hogy Daniel segítői villanyerőművet telepítsenek az erdőben, ami az itteniek hasznára lehet; a falu varázslójának tekintett Daniel nem szokványos hittérítő, aki mindenáron rá akarja erőltetni a világképét a többiekre, elszakítva őket régi hagyományaiktól: úgy véli, hogy „- bár minden beavatkozás sietteti a törzs, a fajta kimúlását, - az egyes embereken, csoportokon segíthetünk azzal, ha felvértezzük őket a beolvadásra, az átmeneti időre vagy legalábbis arra, hogy a civilizáció közelében és befolyása alatt tovább élhessék saját életüket.”

Ata a könyv végén még hozzáteszi ehhez:

Talán igaz, hogy mást nem tehetünk. De nem bizonyos.”

A könyv utolsó része 3 és fél évvel későbbi útról szól; Ata ekkor egy holland energetikai cég megbízásából üzemeket, elektromos vezetékeket fényképez Venezuelában. (Korábban az O.G.E.M. jóvoltából Suriname-ba, a Holland-Antillákra és Peruba is eljutott.) Abban bízik, hogy fotósként a Budapesten akkoriban épp a piaroa indiánokhoz készülődő etnográfusok expedíciójához is csatlakozhat.

Ám Puerto Ayacuchoban, a kolumbiai határ közelében az itt dolgozó Baumgarnter János doktortól hamarosan megtudja, hogy az indulásra váró magyar tudósok nem kaptak vízumot.

Ata azonban nem adja fel. Amerikai missziós apácákkal találkozik – nekik és a magyar doktor kapcsolatainak hála elindulhat a sűrűbe újra. Nincs munkatársa, ezúttal Barbara sincs vele.

Csónakkal Macavába megy – a kapitányon kívül két indián kísérővel. A nyílt vízen találkozik a később klasszikus szerzővé avanzsált amerikai antropológussal, Napoleon Changonnal, aki épp Caracasba tart – távolléte alatt felajánlja a kunyhóját a fotósnőnek. Ata két hónapot tölt hát – sértetlenül – a megüresedett kunyhóban a yanoamák (waikák) között, akik szerint ők a félelmetes erejű és lélekrabló Hold vérének Földre eső cseppjeiből születtek, ezért harciasak.

92-40-130540.jpg

Yanoama (Waika) nő gyerekkel függőágyban – közös ház részlete, Venezuela, 1965. Ata Kandó felvétele. Tom Kandó jóvoltából (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

 

Az út a piaroa indiánok földjén, majd Puerto Ayacuchóban ér véget. Az itt közölt első és utolsó kép között mindössze néhány év telt el, azonban készítőjük élete és tekintete visszavonhatatlanul megváltozott. Nemcsak a kényelmetlenségekhez szokott hozzá, miközben sok mindennel szemben immunizálódott, de

megtanulta a nő-létéből következő hátrányokat a javára fordítani (hogy tudniillik nem veszik komolyan, ellenszenves „fotográfus-makina” ide vagy oda); olyan helyekre és szituációkra láthatott rá, amelyre előtte másoknak nem sikerült.

Ata Kandó Venezueláról meglehetősen tág keresztmetszetben szerezhetett ismereteket. Írásából kitűnik, hogy észlelte a legyűrhetetlen civilizációs expanziót, de látta a különbségeket a Daniel atya és más misszionáriusok módszerei közt. Ízek, szagok, tapintások és hangok sűrűjét járta meg, ezért A Hold véréből – mint minden jó útikönyv – a megismerés kalandja; (ön)iróniától sem mentes olvasmány. Szerzője saját magával szemben is kritikus, amikor azt írja: „Elmegyünk, sorsukra hagyjuk őket. Vajon Omaua egyedül meg tudja-e majd védeni népüket a vadak, a civilizált vadak sztrichninjétől és bombáitól? Vagy megmozdul végre valami abban a pompás civilizációban, ahová most hazatérek…?”

A 2017-ben elhunyt fotós honlapja azt ígéri, a csaknem fél évszázada magyarul megjelent kötet hamarosan angolul is olvasható lesz. Remélhetőleg jegyzetekkel frissítve és még több fényképpel kiegészítve – teszem hozzá –, hiszen

Ata Kandó a leírtak szerint jóval több felvételt készített útjain, mint amit ő maga vagy mások közöltek azóta. Bárcsak.

A legkalandosabb magyar fotográfusnő

Kapcsolódó

A legkalandosabb magyar fotográfusnő

Ata Kandó fényképezett az 1956-os forradalom után, járt a dél-amerikai dzsungelben, de a divatfotói is díjnyertesek. A 104 évesen tavaly elhunyt fotóművész gyerekfotóiból március végén nyílt kiállítás a Deák 17 Galériában. Ennek kapcsán beszélgettünk Somogyi-Rohonczy Zsófiával, a kiállítás társkurátorával.

Elhunyt Ata Kandó, a legidősebb magyar fotóművész

Elhunyt Ata Kandó, a legidősebb magyar fotóművész

Az élete utolsó évtizedeit Hollandiában töltő fotóművész vasárnap lett volna 104 éves.

FÉNYKÉPTÁR

Mi ez a sorozat?

Hogyan, milyen elvek szerint épül fel, majd gyarapodik egy történeti fényképgyűjtemény? Mit jelent, hogy az analóg fényképek nemcsak képi tartalmak hordozói, hanem tárgyak is? Mire tanít egy fotóarchívum testközelből? A fénykép vajon elválasztható-e a tértől, időtől és attól a társadalmi környezettől, amelyben keletkezett, vagy kimondhatjuk: a fényképek története egyúttal használatuk története? Milyen forrásokkal dolgozunk? Mihez kezd – és mihez kezdhet még – egy történész a fényképekkel?

Sorozatunk írásaiban a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának történész-muzeológusai – többek közt – e kérdésekre keresik a választ egy-egy konkrét példán keresztül.

Magyarország legrégibb és legnagyobb történeti fényképgyűjteménye több mint százesztendős múltra tekint vissza. Munkatársai gyűjtik, rendszerezik, és feldolgozzák a magyar történelemre vonatkozó fényképfelvételeket, emellett a tár fotótörténeti és fotótechnika-történeti fényképanyaga is jelentős. Jelenleg összesen több mint 1 millió felvételt őriz, ebből több mint 200 ezret egyedileg nyilvántartva, a többit időrendi, tematikus rendszerezésben. A gyűjtemény műtárgynak számító fényképei kutathatók és a folyamatos digitalizálásának hála, egyre több kép érhető el a Nemzeti Múzeum online adatbázisában.

További érdekességeket olvashatsz a Fényképtárról sorozatindító cikkünkben.

A sorozat korábbi részeiért KATTINTS>>>

Legnépszerűbb

Plusz

„Az igazi beszélgetés az, amiben az igazság megmutatja magát” – Feldmár András 80 éves

Úgy véli, szabadságra vagyunk ítélve, és ez nehéz dolog. Hiszen ez nem a saját szabadságunkat jelenti, hanem elsősorban az élet szabadságát. És ha bántanak, akkor szabad arrébb menni. Sőt, kell. Születésnapját ünnepli a Kanadában élő pszichoterapeuta és gondolkodó, Feldmár András.
Vizuál

Beintett a teknős a fotósnak, díjat ért

Átadták az idei Comedy Wildlife Photography díjakat, ami immár hat éve díjazza az év legviccesebb természetfotóit. A rangos megmérettetésre ebben az évben 44 döntős kép közül választották ki a legjobbakat.
Klasszikus

Kórházba került Rost Andrea

„Szeretettel és együttérzéssel gondolok minden embertársamra, aki a fertőzéssel küzd!” – írta Facebook oldalán Rost Andrea, akit a bejegyzés tanúsága szerint néhány napja a Szent László Kórházban kezelnek koronavírussal.
Színház

Vidnyánszky Attila koronavírusos

Erről a Nemzeti Színház közleményben tájékoztatta a sajtót.
Színház

Vidnyánszky szerint a baloldali pártok kampányindítója volt az október 23-i tüntetés

Az SZFE autonómiájának ügye is napirendre került az Európai Parlament kedd délelőtti ülésén, amelyen az egyetem részéről Upor László, a korábbi megbízott rektor és Milovits Hanna, a hallgatók képviselője, a kormány részéről pedig György László, az Innovációs és Technológiai Minisztérium gazdaságstratégiáért és szabályozásért felelős államtitkára volt jelen az online térben. Vidnyánszky Attila, a kuratórium elnöke is megfogalmazta az álláspontját, igaz, ő egy technikai probléma miatt csak később tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál pályázat

Egy dolog adott, a W! – A kreativitás új hulláma egy izgalmas pályázaton keresztül

A határtalan fantáziáé a főszerep a Westend logójának tartalmi megtöltéséhez. Magyarország legnagyobb bevásárlóközpontja tavaly teljesen új, dinamikus arculattal ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. Az új logóban található W betű konténerként funkcionál, azaz kizárólag a formája kötött, tartalma azonban szabadon változtatható, melyet most bárki megölthet a saját ötletével. A kreatív tervezőpályázatra november 15-ig várják a munkákat.
Vizuál hír

Beintett a teknős a fotósnak, díjat ért

Átadták az idei Comedy Wildlife Photography díjakat, ami immár hat éve díjazza az év legviccesebb természetfotóit. A rangos megmérettetésre ebben az évben 44 döntős kép közül választották ki a legjobbakat.
Vizuál ajánló

Lábnyomok a Mars vörös porában

A Ludwig Múzeum Egyensúlyban című kiállításán számos olyan alkotó művével találkozhatunk, akik neve ismerősen csenghet a gyűjteményt ismerő látogatóknak. Roman Ondak szlovák művész Meghosszabbított álom című alkotása több tárlaton is szerepelt az elmúlt években. A mostani időszakos kiállítás szintén egy álomszerű művét mutatja be, amelynek címe Séta a Marson. Mit rejt ez a sejtelmes cím?
Vizuál hír

Alberto Barbera marad a Velencei Filmfesztivál igazgatója

Újabb négy évre, 2024-ig hosszabbították meg Alberto Barbera kinevezését – tudta meg a The Hollywood Reporter. A hosszabbításban az is közrejátszhatott, hogy az igazgató a pandémia idején sikerrel szervezte meg a fesztivált, ami a járványügyi előírások szigorú betartásával zajlott.
Vizuál hír

Gothár Péter új filmje a Sevillai Filmfesztiválon lesz látható

Meghívást kapott Gothár Péter új rendezése, a Hét kis véletlen az európai alkotásokból válogató Sevillai Filmfesztiválra. A film az Új hullámok szekció versenyprogramjában fog szerepelni.