Romtakarítás a Lánchíd pesti hídfőjénél. 1947. augusztus. Bass Tibor felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

1944-1945 fordulóján Budapestre is rászabadult a pokol; ötvenkét napig tartó ostroma a második világháború egyik legnagyobb, legvéresebb csatája volt. A szovjet hadsereg házról-házra harcolva törte meg a városba szorult német és magyar csapatok elkeseredett ellenállását. Amikor 1945. február 13-án a fegyverek elhallgattak, „a gyönyörű város romokban hevert, szépséges hídjai a Dunába omlottak,

A békebeli fővárost keresték, s kevesen hitték, hogy Budapest valaha feltámadhat romjaiból” – írja egy kortárs emlékező.

A főváros 1945 tavaszán valóban katasztrofális helyzetben volt: lélekszáma több mint egynegyedével csökkent, épületeinek háromnegyede megsérült, nem volt villany és gáz, a közlekedési eszközök zöme megsemmisült, a telefon, a távíró, a rádió nem működött, a gyárak, üzemek, műhelyek, üzletek, csarnokok, éttermek és kávéházak vagy elpusztultak, vagy hasznavehetetlen állapotban voltak. Az utcákat és tereket rom- és szeméthegyek, harckocsi- ágyú- és egyéb hadianyagroncsok tették járhatatlanná. Mindenütt temetetlen, vagy csak felületesen elhantolt holttestek és állati tetemek hevertek. A pincékből és óvóhelyekről előmerészkedő, elgyötört, fagyoskodó lakosságot éhínség és járvány fenyegette.

Randevú a Nyugati téren. 1948. december 29. D’Isoz Lajos felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

A város csodálatos, elpusztíthatatlan életereje azonban, mint történelmében annyiszor (Budapest fennállása óta 15 ostromot vészelt át), ismét győzedelmeskedett.

Mindezek azonban az új élet első, elszigetelt jelenségei voltak csupán, és még sok időbe, munkába és küzdelembe került, amíg a dermedt város valóban életre kelt. Szerszámok, gépek, szállítóeszközök hiányában a romok eltakarítása óriási nehézségekbe ütközött. Az emberek szinte két kezükkel kaparták ki a várost a romok alól, s tették újra lakhatóvá. A Duna két partja között a közlekedés katonai pontonhidakon indult meg, de 1946 januárjára felépült az első új állandó híd. A budapestiek tömegesen utaztak vidékre élelemért, megszállva a ritkán közlekedő vonatok lépcsőit, ütközőit, tetejét is, vittek sót, ruhát, ékszert, mindent, amit vidéken élelmiszerre lehetett cserélni.

Szabad strand a pesti Duna-parton. 1948. július. Ráth Károly felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

E napok hősei az asszonyok voltak, akik minden találékonyságukat latba vetve látták el családjukat: sorban álltak az üzletek előtt, tyúkot, kacsát, libát neveltek a házak erkélyein, a világítóudvarokban, a lebénult liftekben. Az általános nyomor és áruhiány alkalmi kereskedőket szült, akik tömegével lepték el az utcákat, az elhagyott üzlethelyiségeket, a betört üvegű üres kirakatokat, a romos kapualjakat, vagy utcára kitett ládákról, nyakba vetett tálcákról kínálták portékáikat: cipőzsinórt, fésűt, cigarettát, tűzkövet, szappant és minden egyéb elképzelhető árucikket. Közben dúlt a világtörténelem legnagyobb inflációja, amelynek végén, 1946. augusztus elsején az új és a régi pénz aránya 1 a 400 000 quadrillióhoz volt. A stabilizációt az tette lehetővé, hogy országosan is megkezdődött az ipari és a mezőgazdasági termelés, beindult a közlekedés, az áruszállítás. 1946. február elsején - Magyarországon másodszor - kikiáltották a köztársaságot. 1947. február 10-én a győztes nagyhatalmak aláírták a Magyarországgal kötött békeszerződést.

Utcai mérleg. 1948. július. Bolgár György felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

A magyar történelemben új korszak kezdődött, amely az embereket reménnyel töltötte el a súlyos békefeltételek és a szovjet katonai megszállás ellenére, mivel béke volt ismét, s ha lassan is, de javultak az életkörülmények. A fasiszta diktatúra megsemmisült, a sztálinista zsarnokság még nem uralkodott el.

Ilyenkor az ember fellélegzik, nem szívesen gondol arra, hogy ez csak átmeneti szünet, rövidesen ismét beborul az ég, és most már a másik irányból csap le újra a pusztító vihar. Örül a napsütésnek, a szélcsendnek.

Ezekből az évekből mutatunk most be jellegzetes budapesti életképeket. A fotókat a Magyar Nap című, 1947 júliusa és 1949 decembere között megjelent képes bulvárlapnak a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában őrzött archívumából válogattuk. 1947 nyarára a háborús romok eltakarítása már nagyjából befejeződött és az élet minden területén kezdtek helyreállni a normális viszonyok. A háború és az ostrom iszonyata után az emberekből elemi erővel tört fel az életvágy. Teltházak előtt játszottak a színházak és a mozik, a vendégek megtöltötték a vendéglőket és a gombamód szaporodó eszpresszókat. Az éjszakai élet csaknem olyan eleven volt, mint a háború előtti években.

A Kulacs vendéglő a Dohány utca és az Osvát utca sarkán. A zongoránál Seres Rezső, a Szomorú vasárnap című világhírű sláger szerzője. 1947. augusztus. ismeretlen fotóriporter felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

A Magyar Nap riporterei a napi politikai események mellett kedvtelve fotózták az városi utca jellegzetes figuráit, a hétköznapok apró jeleneteit. A felvételek egy nagyon szegény, de hevesen élni vágyó, reménykedő város rövid ideig tartó szabad életének mindennapjairól tudósítanak. Értékük a valóság őszinte, eszköztelen ábrázolásában rejlik, abban, hogy meg tudták ragadni ennek a különleges néhány évnek soha vissza nem térő hangulatát, talán éppen ideiglenességében, átmenetiségében, könnyen sebezhetőségében rejlő varázsát. Mert 1949-től ismét hosszú időre beborult az ég Budapest felett.

Ennek produktumaiban a „hely szellemét” már hiába keresnénk. De még megtaláljuk azt a Magyar Nap riportereinek képein, amelyekből Egy kis napfény címmel a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítást mutatott be 2001-ben a budapesti Mai Manó Házban és a párizsi Association „Le Pont Neuf” kiállítóhelyén.

(szerző: Jalsovszky Katalin)