Az elmúlt hetet a CineFesten töltöttük, Miskolcon, ahol a nemzetközi filmkritikusokból álló FIPRESCI zsűri tagjaként néztük végig a 19 versenyfilmből álló programot. Zsűrink, Debra Granik amerikai függetlenfilmes Ne hagyj nyomot! (Leave Not Trace) című filmét találta a legjobbnak, de az erős mezőnyből a két elsőfilmes női alkotó Szilágyi Zsófia és Yang Mingming munkái is megszólítottak bennünket. És nem csak minket, hiszen Szilágyi Zsófia tavasszal Cannes-ból távozott a legjobb első filmnek járó FIPRESCI díjjal az Egy nap című alkotásért, a film bemutatóját tartották meg a CineFesten, a kínai Yang Mingming debütáló filmje, A boldogtalanság művészete (Girls Always Happy) februárban a Berlinalé Panoráma programjában versenyzett.

Érdekes módon, bár három földrészről és három, látszólag távoli kultúrából érkeztek Debra Granik, Szilágyi Zsófia és Yang Mingming alkotásai, mégis mintha ugyanarról beszélnének: szeretetről, túlélésről, és mindenek előtt az itt és most elkerülhetetlen kérdéseiről. Oregon nemzeti parkjaiban, Budapest utcáin, vagy Peking egyik szegények lakta hutongjában játszódó filmekben

egy olyan perspektívából, amelynek bár óriási hagyománya van, mégis, még mindig kevésbé jelenik meg a világ filmtermésében, és így a filmfesztiválokon is.

Thomasin Harcourt McKenzie és Ben Foster a Ne hagyj nyomot című filmben (Fotó/Forrás: Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)

Apa és lánya a modern társadalomból próbál kivonulni Debra Granik magával ragadó filmjében, Ben Foster és Thomasin Harcourt McKenzie lenyűgöző alakításában, de nem kevésbé drámai helyzetbe kerülünk Szilágyi Zsófia filmjében is, amelyben egy budai értelmiségi háromgyerekes édesanya - Szamosi Zsófia nagyszerű alakítása - küzdelmét követjük az idővel, a gyerekneveléssel, a magárahagyottsággal. A pekingi hutong-negyedben játszódó sajátos portréfilm, Yang Mingming bemutatkozó alkotása szintén kétségbeesett küzdelmet mutat, ezúttal anya és lánya között. A női kapcsolatok bonyolultságát bemutató alkotás a pekingi nagyvárosi élet alig ismert színtereire vezet, a fiatal rendező főszerepet is játszik saját filmjében, az édesanyát Nai An alakítja.

Debra Granik tisztán és pontosan megrajzolt hősei egy erdőben élnek, a poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedő leszerelt katona és 15 éves lánya a civilizáció elől menekül, de hiába segít nekik szinte mindenki, akivel útjuk során találkoznak, a belső nyugalom megtalálásához nehéz út vezet. Szilágyi Zsófia feszült és nyughatatlan filmje egy ismerős családi képletet állít fel, három kisgyerek, elfoglalt apa, hajszolt anya, akinek kevés segítség jut. Bár a férfi megpróbál elmenekülni a hétköznapok őrülete elől, mégsem válik szörnyeteggé, ahogy az erején felül teljesítő nőalak sem válik istennővé, sokkal árnyaltabb itt minden. Yang Mingming első filmjében talán egy kicsit sok mindenről akar egyszerre beszélni, szegénységről, haragról, modernizációról, egyedül élő nőkről, de filmje egyértelműen új hang a kortárs kínai filmművészetben. Az anya-lánya karakterek között feszülő gyűlöletet, irtózást, dühöt és kétségbeesést a film végére az elfogadó szeretet váltja fel.

Yang Mingming és Nai An A boldogtalanság művészete című filmben (Fotó/Forrás: Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)

Semmi sem egyértelműen jó, vagy rossz ezekben a történetekben, de még a környezet sem tehető egyoldalúan felelőssé az egyéni választásokért. Az oregoni nemzeti parkokban élő-bujkáló embereknek segíteni szeretne a szociális szféra, avagy a külvilág, az igazi veszélyt saját maguknak teremtik meg; a budapesti édesanyát is támogatni próbálják kollégái, ismerősei, és a pekingi szegénynegyedben élő nők is megkapaszkodhatnak egy-egy szalmaszálba, ott az írás, vagy ott a pályakezdés lehetősége.

Az olyan rendszerszintű társadalmi problémák felmutatására, mint a háborús veteránok utógondozása (Ne hagyj nyomot), a kisgyerekes dolgozó nők helyzete egy túlhajszolt és alulfizetett társadalomban (Egy nap), vagy a szegénység diktálta bizalmatlanság és kishitűség még a legközelebbi családtagok felé is (A boldogtalanság művészete), mind-mind olyan emberi történeteket találtak meg a rendezők, amelyek ambivalens viszonyokba kényszerítik a szereplőiket.

Szamosi Zsófia az Egy nap című filmben (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

A civilizációból kivonuló apa szembetalálja magát a felnövő és kötődésre vágyó lányával, a hónapról-hónapra élő túlhajszolt családban nincs elég idő egymásra, a pekingi hutongból, vagyis a szegénységből pedig nem könnyű két nőnek kijutnia. A főhősök alapélménye a kiszolgáltatottság, az útkeresés, a magára hagyottság érzése, de érdekes módon

Az erdőben élő és vándorló kislányt megszereti és befogadja egy magányos nő, a háromgyerekes édesanya terheit átéli és stabilan segíti férje édesanyja, és a hutongban élő nők is képessé válnak megbékélni egymással.

Debra Granik, Szilágyi Zsófia és Yang Mingming filmjei csodálatos érzékkel és érzékenységgel közelítenek a szövevényes emberi viszonyokhoz, filmjeiket az egymásrautaltság törvénye rendezi egységgé, mintha a világ három szegletéből mindhárman egyszerre ugyanazt üzennék: nincs mitől félni, mert nem vagyunk egyedül.