Zenés színház

„Káros az elitizmus” – interjú Philipp Györggyel

2020.09.23. 09:25
Ajánlom
Philipp György a zenés színházi élet megkerülhetetlen kakukktojása. Formabontó és gondolatokat provokáló előadásaival a partvonalról céloz a dolgok közepébe. Karmester, énekes és rendező. Októberben az Artus társulattal készült Minden (is) című produkciójához zeneszerzőként járult hozzá.

Nem bírom ki, hogy rá ne kérdezzek a közösségi médiában közzétett posztjaid alapján: mi a bajod a Puskás-musicallel vagy a Trianon-balettel?

Nincsen velük bajom. Kíváncsi vagyok rájuk, látni akarom őket, anélkül nem akarom kritizálni. Ugyanúgy, ahogy meghallgattam Mága Zoltánt, és csak utána írtam róla kritikát, úgy már jogos.

A focit vagy a Trianont ma a jobboldali kurzus érzi jobban magáénak. Ezek szerint korszellemet tükröznek vagy kortünetet mutatnak ezek az előadások?

Olyan témák, amik népszerűek, tehát üzleti sikert hozhatnak. A Puskás-musicalről a Nemzeti Sportban is olvastam dicsérő cikket. Mi ez, ha nem érdeklődés? (nevet) Még akkor is, ha visszás, hogy a cikk szerzője egyébként részt vett a produkció elkészítésében.

Amikor azt a sok vizet zavaró kritikát megírtad Mága Zoltán 2018-as újévi koncertjéről, a legerősebb üzenete a zárszó volt: arra kérted a zenészkollégákat, hogy ne vegyenek részt ebben.

Nem mindenki gondolkodik erről úgy, ahogy kellene. A zenésznek is élnie kell valamiből, el kell tartani a családját, de egy kor és tapasztalat felett ne mondjunk igent mindenre. Művészként el kell hinni, hogy egy szellemi termék létrehozása van olyan értékes, mint egy polgári munka és tisztában kell lenni a saját szellemi terméked valós értékével. Az előadóművész szabadsága a legdrágább dolog, az olyasmiktől, mint a megélhetési zenélés, a hakni, maximálisan őrizni kell!

IMG_0420ok_kesz1-092534.jpg

Philipp György (Fotó/Forrás: Szamosi András)

Egyaránt vagy karmester, énekes, rendező. Szembesültél a karriered során azzal a dilemmával, hogy független maradj-e?

Komoly dilemmával soha. A függetlenség a kezdetektől fontos nekem. Ha olyan helyzetbe kerültem, ami bármilyen szinten gyanús, vagy színvonaltalan, abból időben kiszálltam. Mások azt mondták, hogy a hidakat égettem magam mögött, én ezt nem így nevezném, mert ha egy kapu bezárul... és ezek legfeljebb macskaajtók voltak. Általában kimondom, amit gondolok. Ha emiatt úgy könyvelnek el, mint akivel nehéz együtt dolgozni, ám legyen. Ez a része nem érdekel.

Minden művész tapossa ki magának, hogy szabadon alkothasson?

A néző pedig, hogy szabadon gondolkodhasson, értelmezhessen. Egyébként régóta az alkotmányunk része a művészi szabadság védelme, de tudjuk jól, hogy gyorsan és hatékonyan megkerülhető és átértelmezhető egy ilyen törvény.

Mi van, ha a betű nem mindig találkozik a gyakorlattal?

Tudom, hogy a művészek mostanság sok mindentől félnek, ami érthető, de a vélemény, a kritika, és főként az önkritika a hivatásunk része. Akinek ezekből nincs semennyi, az iparos.

A mostani furcsa időkben pedig ha véleményed van, akkor megesik, hogy egyedül maradsz.

De ez akkor is egy keményen és folyton jelen lévő belső igény nem csak magammal, hanem a zenész partnereimmel is.

IMG_0396ok_kesz-092535.jpg

Philipp György (Fotó/Forrás: Szamosi András)

Mikor derült ki, hogy tehetséges vagy zenében?

Magamban énekeltem az oviban, ezért az óvónéni azt gondolta, neurotikus vagyok, átkerültem egy másik csoportba. A karcsiszemüveges kis barátokkal alakítottunk egy bandát képzeletbeli hangszerekkel, és Halász Jutka dalokat énekeltünk kedvünkre.

Akkor derült ki igazán, hogy engem érdekel a zene, amikor elszöktem az oviból a zongoratanárnőmhöz, át a lakótelepen, tök egyedül.

Innen egyenes út volt a zeneiskola, hegedültem, zongoráztam, ütőztem, énekeltem. Tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor felfedeztem Leonard Bernsteint, mint karmestert és zeneszerzőt. Onnantól kezdve ő volt a példakép. Megfogott az a szerteágazó látásmód, amit képviselt. Volt, aki arra biztatott, hogy vezényeljek, volt, aki arra, hogy zenét írjak.

Láthatóan nem akartál egyetlen dologra fókuszálni.

Erre mondják, hogy a generációm elaprózza a tehetségét, de én nem így gondolom, mert ez egy nagyobb egész, és annak a része, hogy rendező, karmester és énekes vagyok. Elhatározhatnám, hogy ráfekszem arra, hogy én legyek a legjobb kontratenor, de az ilyesmi nem való nekem, a zenei és színpadi fennhatóság mindig idegen volt tőlem.

És miért nem tetted fel az életedet a zeneszerzésre?

Az Artus társulat produkcióihoz írtam csak zenét, a Cseppkánon, A Szél kapuja és a legfrissebb Minden (is) zenéit. Sajnos az igazi zeneszerzéshez lusta voltam, mint sok mindenhez fiatalon, de ez a lustaság úgy látszik, múlóban van, mostanra kifejezetten szeretem csinálni.

A Minden (is) című előadást október 9-én mutatják be az Artus Sztregova utcai stúdiójában. Részletek itt.

Mit képvisel az általad alapított Á la c’ARTe, amelynek művészeti vezetője vagy?

Eleinte kisopera előadásokat hoztunk létre, aztán kamarakórusként is működtünk, mára megint a zenés színház a fő profil. Az egyedüli célunk, hogy professzionális zenei minőségű előadásokat, koncerteket hozzunk létre. A kezdetektől zenés színházban dolgoztam, és sosem azok a forgatókönyvek érdekeltek, amik kiadnak egy tanulságot, hanem az, hogy lehessen az előadás által felvetett kérdésekről gondolkodni, akár több irányban is.

A Budapesti Nyári Fesztiválon újra lehetett látni a POPera című előadásotokat, amelyben hallottunk egy kiáltványnak is beillő szöveget.

A POPera alapgondolata volt, hogy ne mi, művészek edukáljuk a nézőt, hanem vegye ő a fáradságot, és gondolkozzon! Az átlag néző arra számít, hogy leül a székbe, és ömlik a fejébe a kultúra és ezért egy hibás hozzáállással ül le a székébe, eleve negatív gondolatokkal, hogy „na lássuk, hogy alakít, hogy énekel X, Y, mit és hogy tálal a rendező” stb. Tökéletes néző nincs, de a kikapcsolt agy helyett a nyitott szemlélődés állapota sokkal közelebb áll hozzá.

A „Te vagy a kultúrkulcs” című jelenet néhány sorára rákérdeznék. Mit jelent az, hogy „ez nem az az idő, amikor az istenített zeneszerzők és a csodálatos énekesek léteztek”? Hiszen ma mindennél jobban istenítjük, érinthetetlennek tartjuk a halott zeneszerzőket.

Van egy haladó és van egy konzervatív szemlélet, mindkettőnek helye van. Az előbbi egy létezőre akar ráépíteni, az utóbbi minden változástól óvná ezeket az istenített zeneszerzőket. Hozzám is közel áll persze, hogy a kotta szent. De ez nem azt jelenti, hogy nem szabad hozzányúlni.

Hova vezet, ha istenítjük a zeneszerzőt?

Hát ez az, hogy sehova, nem vezet új gondolatokra. Engem legalábbis nem. Tiniként én is bújtam a kottákat, lenyűgöztek a nagy remekművek, és megadták azt az alaptudást, ami szükséges. De ez csak az alap. Nem jó, ha veszélyesnek, félelmetesnek, sőt megosztónak és ártalmasnak tartjuk, ha valakinek gondolatai vannak nagy életművekkel kapcsolatban. Jó esetben egy bármilyen remekmű átszűrődik az előadóján és mi csak ezután a szűrő után, vele együtt kapjuk meg. Ha az aktuális előadó személyiségjegyek nélkül csak a kottát játssza, azt már unom, mert nem közöl, hanem önmagát akarja megvalósítani.

Szerinted hogyan kellene gondolkodnunk erről az 500-800 évnek a zenei hagyományáról?

A közönségnek elég, ha nyitottan megy be a színházba vagy a koncertre, a színpadon lévőknek viszont a nyitottság nem elég, hanem alap.

A nagy zenészátlag sajnos egyre inkább bezárkózik és csak Bachtól Stravinsky-ig ismeri a zenetörténetet, hiszen ezeket játssza napi szinten. A legnagyobb baj a tájékozatlanság minden oldalon. Hogy van egy tábor, akik a klasszikus zenét és az operát muzeális értéknek képzeli el, és játsszuk úgy, mint 1700-ban, mert az úgy van. És a számomra fontos önedukáció híján nem tudja, hogy a Don Giovanniban szex van a színpadon, elviszi rá a hatéves gyerekét, mert a Mozart az szép és Mozarttal kell kezdeni... A másik tábor az, aki zenés színházként gondol az operára, olyan megújuló formára, ami 2020-ban is ad nekem valami érvényeset.

PhilippGySzamosiAndras-150133.jpg

Philipp György (Fotó/Forrás: Szamosi András)

„Nincsen felsőbbrendűség, arisztokrácia, csak a komplexusokban.” Ez is benne van a kiáltványotokban.

A színpad és a nézők közötti méteres távolságokról szól ez a mondat. Káros az elitizmus, ami jelen van a komolyzenei világban. Ha a közönség csinálja, akkor úgy nevezik, sznobéria. Akik azért járnak koncertre, hogy elmondhassák, hogy ott voltak. A falusi néni büszke arra, hogy ott volt Mága koncertjén, az ügyvédbojtár meg arra, hogy ott volt a Fesztiválzenekar koncertjén. A zenész pedig arisztokrataként, meg sztárként viselkedik, amikor lemegy vidékre, és azt mondja, hogy na, csöpögtetek egy kis kultúrát. Ilyenkor a zene csak az önreprezentáció eszköze.

A kultúrkiáltványukban azt fogalmaztuk meg, hogy ma már nincs szükség a műveletlen zenekari zenészre, aki végigjátssza a Ringet úgy, hogy nem tudja, mit játszik. Az operaénekesnek sem szabadna megengedni magának, hogy ne tudja, mit énekel és hogy „csak” énekeljen egy operaszínpadon. Ez már nem az az idő, amikor ez így működhet.

Toscanini mondta a tenornak, aki felfelé tartott kézzel, pózban énekelt: na mi van, esik az eső?

Jó duma.

Szerinted magasabb rendű a klasszikus zene, mint a többi műfaj?

Ahogy egy művész fiatal korában megismeri a művészettörténetet, egy zenész a zenetörténetet, úgy végig él egy törzsfejlődést. Akinek ez kimarad az életéből zenészként, azt nem lehet komolyan venni, nincs háttérországa. Ha 25 évesen valaki úgy dönt, hogy operaénekes lesz, vagy pop dalokat ír, az ugyanúgy súlytalan. Klisé, de igaz, hogy jó zene van és rossz. A popban is ugyanúgy van egyetemes érték. Te erről mit gondolsz?

Én sem tartom magasabb rendűnek. Csak a saját tudatállapotomban hiszek, az érdekel, hogy milyen hatást vált ki belőlem, bármilyen műfaj legyen.

Hallgasd meg Bowie utolsó albumát, a Blackstart. Abszolút zenetörténeti jelentőségű. Én 16 évesen ugyanúgy rajongtam a Lord’s Prayerért a Beach Boystól mint Elgar e-moll vonósnégyeséért. Sosem alakítottam ki ilyen kategória rendszert magamban, mert a megismerés végtelenek tűnt, és ma méginkább annak tűnik.

„A művészet kritikus, vagy ha nem, kurva unalmas és hazug.”

Ezt nem is mi mondjuk, hanem Pintér Béla mondta a színházi tüntetésen, decemberben. Ezt a mondatot nem kell magyarázni. De nem csak a művésznek, a nézőnek is kritikusnak kell lenni. Például ha te nem ironikusan, hanem őszintén írtad volna a POPeráról, amit írtál, akkor is megköszöntem volna. Az is egy vélemény, tudom, hogy léteznek ilyen vélemények is.

IMG_20200825_124356-093142.jpg

Philipp György szeretett Opel Corsájával, amelyet barátai alakítottak négy keréken gördülő vizuális kiállítássá (Fotó/Forrás: CsM / Fidelio)

Meg tudsz élni független alkotóként?

A szabadúszás rizikós életmód, de nekem sosem volt kérdés. Mindig fontosabb volt az alkotás folyamata, mint az eredménye, vagy a pénz, amit érte kapok és megérdemlek. Ebbe az életmódba bele kell tanulni, átlátni, hogy a minőség, amit nyújtok, milyen árat predesztinál. A független alkotó általában sok dolgot csinál, mindig van „B” terve. Nekem általában van „Zs” tervem is.

És egy könnyűzenei szimfonikkoncert is a megélhetést szolgálja?

Én minden alkalommal bizakodva vettem részt ezekben karmesterként és hangszerelőként. Az Anna and the Barbies-zal közös szimfonikus koncertem például kiemelkedő zenei élmény volt nekem. Az ő dalaik nagyon jók, öröm volt őket hangszerelni. Írtam nekik egy szimfonikus nyitányt is, azzal kezdődött a koncert. Volt olyan egy szál gitáros szám, amit átírtam fúvósötösre, úgy szólt, mint egy Stravinsky-stílusgyakorlat. És ebben ők benne voltak, partnerként kezeltek, nem csak azért voltunk ott a Heuréka Pop Orchestrával, hogy végre frakkos alakok dolgozzanak alá a popzenészeknek, mint ahogy ez általában lenni szokott. Szóval ez alól is van kivétel, ez pedig a zenész partnerség a popsztárság helyett.

Szerinted az előadó tapasztalhat meg katarzist?

Nem tudom, más zenész hogy éli meg ezt, nálam hullámzik. Bizonyos időszakokban kevésbé vagyok fogékony, de persze az az ideális ha mindkét oldal átél ilyet. A Rádió kórusban kisegítettem egyszer, Helmuth Rilling vezényelte a Németh requiemet, az „Ihr habt nur Traurichkeit” tétel után már nem nagyon tudtam tovább énekelni, mert a könnyeimben fuldokoltam. Nálam talán általánosabb, hogy nézőként élek át ilyesmit, legutóbb egy hete a Zeneakadémián Perényit és Palojtay Janót hallgatva ömöltek a fejembe a felismerések, és zokogva konstatáltam a Franck-szonáta után, hogy a lábnyomába sem érhetek az ilyen elhivatott előadóknak, mint Ők. Nekik nincs nap zene nélkül, az ő zenéhez fűződő viszonyuk teljesen őszinte, nincs benne semennyi abból a „cirkuszt a népnek” hozzáállásból, ami felé haladunk. Ha ilyen művészi nagysággal hoz össze az élet, nekem talán az a legnagyobb katarzis.

Programkereső

Legnépszerűbb

Plusz

„Az igazi beszélgetés az, amiben az igazság megmutatja magát” – Feldmár András 80 éves

Úgy véli, szabadságra vagyunk ítélve, és ez nehéz dolog. Hiszen ez nem a saját szabadságunkat jelenti, hanem elsősorban az élet szabadságát. És ha bántanak, akkor szabad arrébb menni. Sőt, kell. Születésnapját ünnepli a Kanadában élő pszichoterapeuta és gondolkodó, Feldmár András.
Klasszikus

Kórházba került Rost Andrea

„Szeretettel és együttérzéssel gondolok minden embertársamra, aki a fertőzéssel küzd!” – írta Facebook oldalán Rost Andrea, akit a bejegyzés tanúsága szerint néhány napja a Szent László Kórházban kezelnek koronavírussal.
Vizuál

Beintett a teknős a fotósnak, díjat ért

Átadták az idei Comedy Wildlife Photography díjakat, ami immár hat éve díjazza az év legviccesebb természetfotóit. A rangos megmérettetésre ebben az évben 44 döntős kép közül választották ki a legjobbakat.
Színház

Vidnyánszky Attila koronavírusos

Erről a Nemzeti Színház közleményben tájékoztatta a sajtót.
Klasszikus

Korán megkapta Kocsis áldását – Berecz Mihály a Kult50-ben

„Születésem óta a zene állandó része életemnek”, írja az 1997-es születésű Berecz Mihály rövid önéletrajzában. Valóban így van. De a zene kezdetben nem a klasszikus műfaj köntösében volt jelen az életében, hanem a népművészet révén.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Zenés színház interjú

„A legfontosabb alapelv az élet szeretete” – interjú Földes Tamással

Bár a színházak csak most kezdenek visszatérni a megszokott munkarendre, Földes Tamás számára már a karantén-időszak is új lehetőségeket, elismerést tartogatott: neki ítélték oda a Kaszás Attila-díjat, emellett forgat, szinkronizál és az évad elindulásával új szerepek várják.
Zenés színház hír

A legkiemelkedőbb művészeket díjazták a Magyar Operett Napján

Immár hagyomány, hogy a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre születésének és Lehár Ferenc halálának évfordulóján – amit 2002 óta a Magyar Operett Napjaként tartanak számon – díjazza az évadban legjobb teljesítményt nyújtó színészeket.
Zenés színház hír

A képzelt beteg – Vajda János operájának ősbemutatójára készül az Opera

Az előadás a CAFe Budapest részeként, de annak időtartamán kívül, október 30-án látható először az Eiffel Műhelyházban, Szabó Máté rendezésében.
Zenés színház hír

Eladta alapítója portréját a londoni Királyi Operaház, hogy túlélje a járványt

A képet David Hockney, az egyik legkeresetebb élő művész készítette még a hetvenes években. Értékét az is növeli, hogy Hockney alig fest felkérésre. A portrét követően harminc évig nem vállalt hasonló megbízást.
Zenés színház interjú

Dobri Dániel: „Szavak nélkül mesélek el egy történetet”

Dobri Dániel szemtelenül fiatal és jóképű zeneszerző, zenei vezető. A József Attila Színházban most bemutatott Amadeus zenei világa is az ő „gyermeke”. Ennek kapcsán beszélgettünk színházról, muzsikáról, egy előadás létrejöttéről.