Zenés színház

Milyen volt A Nyugat lánya az Operában?

Kritika és kritikaszemle az Opera évadnyitó előadásáról
2018.12.14. 11:45
Ajánlom
Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet az Erkel Színház évadnyitó előadása, tudj’isten, hogy miért. Erről is írok, meg arról is, mit szóltak hozzá más kritikusok.

December 1-én mutatták be Puccini el-elhanyagolt remekművét, A Nyugat lányát az Erkel Színházban. A premier már csak azért is örömteli esemény volt, mert az ősszel nem hallottunk operát az Operaház játszóhelyein (külföldi és vidéki turnén voltak). Másrészt ez a Puccini-opus az egyik legkiválóbb alkotása, maga a zeneszerző egyenesen a legjobbnak tartotta.

A probléma csak az, hogy nem annyira mutatós, nincs benne annyi sláger, mint a Pillangókisasszonyban vagy a Turandotban, a cselekménye is megfoghatatlanabb: egyébként is, mit kezdjen az ember egy happy enddel egy Puccini-operában. S a legfőbb nehézség maga a zene: rendkívüli állóképességet és hangi adottságokat kíván Minnie, az opera szopránszerepe, és szükségünk van hőstenorra és egy remek baritonra is.

Kezdjük rögtön a zenével: állandó tapasztalat az Operaházban, hogy a zenekar fénytelenül, kopottasan szól, most viszont számos részletében kidolgozott játékot hallottunk tőlük. (Karmester: Kocsár Balázs.) De mozoghattak volna szélesebb dimanikai spektrumon, lehettek volna halkabbak a pianissimók. Egyrészt, mert a kotta ezt megkívánja, megengedi, másrészt, mert az énekesek jó része nem tudta áténekelni a zenekart, az első felvonásban gyakran csak a tátogó szájakat láttunk.

Az ember megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Gábor Géza végre éneklésre nyitotta a száját, és nem kellett fülelni, hogy meghalljam.

Vasily Barkhatov rendező alaphelyzetét üdvözöltem, de az előadás közben többször alapos fejfájást okozott. Ami „good news”: a rendező az aranyásókat „szabadon áramló munkaerőre” cserélte, olyan emberekre, akik kétkezi munkásként jobb fizetés reményében vállalnak munkát egy meg nem nevezett nyugati (?) országban. Látványos színpadképet kapunk az első felvonásban a betoncsövekből épített munkásszállóval (díszlet: Zinovy Margolin), a szereplők származását, személyiségét a változatos, de egyszerű öltözködés jellemzi (jelmez: Olga Shaishmelashvili). A dolog működik, illetve működne, ha nem lennének az apró részletek, a szereplők mozgása olyan szörnyű ügyetlenek ebben az operában. A harmadik felvonásban a bandita, Ramerrez megbüntetése mellett kardoskodó seriff egy asztal mögött „elveszik a térben”, aztán beáll a sarokba unatkozni. A második felvonásban a szerelmespár bátortalan együttléte egyenesen kínos, s nem csak az ormótlanul nagynak tűnő szobabelső miatt nem jön létre semmi intimitás a jelenetben. A vágy hevében a pár bemutatja, hogy milyen hamar ki lehet nyitni, és meg lehet ágyazni egy ikeás kanapén, aztán amikor majdnem rajtakapják őket, ugyanilyen sebességgel csukják össze azt. Úgy tűnik, a színpad előterében helyet kapó látványkandallót több szexuális energia fűti, mint kettejüket, s okkal vetődik fel a kérdés: ha modernizálni akarunk egy történetet, miért nem akarjuk azt a szexualitás kérdése felől is átgondolni?

nyl_01-113254.jpg

Az első felvonás (Fotó/Forrás: Berecz Valter, Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákossy Péter / Operaház)

Akármennyire is megfelelő az operai cselekményt merészen megváltoztató zárómomentum – Ramerrez halála és Dick Johnson látomásszerű feltámadása, a szerelmesek a halálban való egyesülése –, a hatás odaveszik.

Pedig Barkhatov nagyszerűen oldja meg a fő problémát, miszerint az eredeti befejezés túl egyszerű, túl közhelyes. Most Ramerrez lázálmában látja saját üldöztetését, akasztását, s Minnie karjai között hal meg. Feltámad viszont Dick Johnson, és csak sejtjük, hogy ez már Minnie fejében történik.

A siker minden bizonnyal nem a Minnie-t éneklő Bátori Éván múlott, akinél technikai kifogásaim is alig-alig akadnak, de átszellemült, a figura lényegét megragadó alakítása nyomán ragyogó volt a szerepben. Gaston Rivero uruguayi-amerikai tenor viszont meglehetősen szürke, erőtlen, valahogy nem tudom elhinni róla, hogy szerelmes. Sem azt nem, hogy bandita. A szerelmi háromszög felesleges kereke Jack Rance, a seriff. Szegedi Csaba úgy fest, mint minden második rendőr az amerikai filmekben, a hangja viszont néhány árnyalattal könnyedebb a szükségesnél.

nyl_04-113208.jpg

Bátori Éva és Gaston Rivero (Fotó/Forrás: Berecz Valter, Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákossy Péter / Operaház)

Mit írtak a kritikusok?

S miután leereszkedett a függöny három felvonás után, kíváncsi voltam, hogy mit írnak a rendezésről a kritikusok. Nézzük:

Az alaphelyzetet Merényi Péter így vázolja a Revizoron:

Ebben az elbeszélésben Minnie nem fiatal kocsmatulajdonosként, hanem középosztálybeli özvegyasszonyként áll elénk, aki a bevándorlóknak, az illegális munkavállalóknak segít. A bányásztelep ennek megfelelően egymásra halmozott, óriási betoncsövek formájában jelenik meg a színpadon, ezekben laknak a migránsok. (…) A második felvonásban kifejezetten hatásosan sikerült a rendezés: Minnie elegáns polgári otthonában bomlott ki a szerelmi melodráma. Máshol is meglepően jól működött egy-két rendezői ötlet. Például az indián szolgálólány muzulmán jelmezt öltött.

A harmadik felvonással már bajok vannak, nem szabad rendezőnek így önkényeskedni, írja a Revizor: „A szövegkönyv és a színpadi történet mintha sehol sem találkozott volna.” Hasonló véleményen van a Momus kritikusa, Zéta:

Sajnos, úgy tűnik, Puccini bebetonozta a darabot a XIX. század közepébe, az idő elteltével csak egyre erőltetettebb formában lehet azt beleszuszakolni a mába, a jelenbe. Pedig azt a rendező elég tapintatlanul tolja a képünkbe a színpadon virító – pillanatnyi pontos időt mutató – óra segítségével.

nyl_05-113207.jpg

Szegedi Csaba és Rálik Szilvia (Fotó/Forrás: Berecz Valter, Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákossy Péter / Operaház)

Fáy Miklós szerint ezzel nincsen semmi probléma. Így ír az Élet és Irodalomban:

Mindig azt éreztem, hogy épp ez az, ami gyilkolja a művet, a western, hogy Caruso-féle, potrohos, cincérbajszos emberek oldalán lógnak a revolverek, és azt kell énekelni, hogy hello, hello, buona sera, ragazzi. (…) Most viszont épp ezt nem kell elhinni. És ami marad, az meg a rendes operai felállás: szoprán és tenor szereti egymást, de jön a bariton.

A Magyar Narancs december 7-i nyomtatott számában László Ferenc üdvözli is a rendezést, meg nem is.

A cselekmény hézagtalan áthelyezése ebben az esetben az esetben különösen nehéz feladatot jelenthet egy lelkiismeretes rendező számára, ám egyúttal méltóbb vállalásnak tűnhet (…), s a végeredmény részben meggyőzőnek, részben vitára érdemesnek bizonyult.

A trisztáni szerelmi halált idéző fináléról így ír:

Átgondolt és hatásos koncepció, amellyel szemben – paradox módon – inkább az agyunk emelne vétót, semmint az érzékeink.

nyl_06-113207.jpg

A "megváltás-jelenet" (Fotó/Forrás: Berecz Valter, Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákossy Péter / Operaház)

A rendezéssel maradéktalanul elégedett az Opera-Világ szerzője, Kondor Kata:

A helyes alapfeltevés még nem lenne elég, sok múlik azon is, hogyan tudja azt a rendező a gyakorlatban is megvalósítani. Ezen a téren ismét igen elégedettek lehettünk, rendkívül részletgazdag színre állítást láthattunk, ahol minden apróságnak jelentősége volt. (…)

Ebben a változatban Minnie az a fajta jótékony, vallásos aggszűz, aki alighanem minden hívő közösségben felbukkan, ezalatt a típusnak nem a vígjátéki változatát értve; inkább az életét másoknak szentelő nő, aki saját magát és nőiségét elhanyagolja. Érthető hát a hatás, amit a szinte gyermekeiként szeretett emberek között a nagybetűs Férfi megjelenése tesz rá…

A szerző szerint a finálé megváltoztatása jobbá tette a szinte mindig tragikus végkifejleteket komponáló Puccini operáját.

Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a halál megjelenik a darabban, és Johnsonnak [a banditának] a műben többször is angyalként megnevezett Minnie általi megmentése valójában megváltástörténet – a férfi meghal, és új életre támad fel.

Érdemes elolvasni a hivatkozott írásokat, amelyek mindkét szereposztásról és az énekesi teljesítményekről bővebben szólnak. A Nyugat lánya idén december 16-án látható utoljára az Erkel Színházban, majd májusban tér még vissza két előadásra.

Programkereső

Legnépszerűbb

Jazz/World

Keith Jarrett agyvérzést kapott, soha nem léphet pódiumra többé

A jazzlegenda 2017-ben játszotta utolsó koncertjét, azóta nem állt közönség elé. A New York Timesban megjelent riport szerint két agyvérzés után részlegesen lebénult.
Színház

Kétszáznál is többen támogatják az SZFE-t

Már több mint kétszáz oktató és kutató írta alá az ELTE petícióját, amit azért indítottak, hogy támogassák a Színház- és Filmművészeti egyetemet és kiálljanak az egyetemi autonómia mellett.
Klasszikus

„A halál életünk igazi célja” – írta Mozart haldokló apjának

Mozart haldokló apjához írt levele került a salzburgi Mozarteum Alapítvány tulajdonába. Két másik levéllel is gazdagodott a gyűjtemény.
Könyv

Szeressük meg a saját történetünket! – interjú Tompa Andreával

„Tompa Andrea (1971) Kolozsvárott született. Budapesten él” – olvasható a lakonikus életrajz a Haza borítóján. Ez azonban tökéletesen összefoglalja a kötet alapproblémáját. Az írónő térben és időben szabadon mozogva vizsgálja a hazatérés lehetőségét, legyen az az új otthon, Magyarország, vagy a régi, Kolozsvár, ahol már az a kérdés, hogy van-e még visszatérés.
Színház

Szellemes és hátborzongató – interjú Pass Andreával

Pass Andrea A Jelentéktelen után újra Gogolhoz fordult inspirációért, ám ezúttal nem egy köpönyeg alá férkőzik be a Pétervári Fagy, hanem a ma színházában találjuk magunkat, ahová egy revizor, a kormánybiztos érkezik és reformokat követel. Az író-rendező a Nyakunkon a revizor munkafolyamatáról, karanténról, színházról és az emberekben lakozó frusztrációkról mesélt.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Zenés színház interjú

Dobri Dániel: „Szavak nélkül mesélek el egy történetet”

Dobri Dániel szemtelenül fiatal és jóképű zeneszerző, zenei vezető. A József Attila Színházban most bemutatott Amadeus zenei világa is az ő „gyermeke”. Ennek kapcsán beszélgettünk színházról, muzsikáról, egy előadás létrejöttéről.
Zenés színház kult50

Szerepek csöndjében – Horváth Margit a Kult50-ben

Mindenki csak Huginak becézi. Anyaszínházának tartja a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat, de saját bőrén tapasztalta meg, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában.
Zenés színház hír

Bozsik Yvette Tündérkertet varázsol az Operett színpadára

„Az Operettszínház újabb ünnepre készül” – mondta Kiss-B. Atilla főigazgató a Marica grófnő közelgő bemutatója kapcsán. Az október 23-tól látható operettet 96 évvel ezelőtt, szinte napra pontosan ekkor mutatták be a Király Színházban, most pedig az új előadás szólistái, valamint Bozsik Yvette koreográfus-rendező, Berzsenyi Krisztina jelmeztervező és Cziegler Balázs díszlettervező idézték meg Kálmán Imre klasszikusát.
Zenés színház kult50

Játszótárs mindenek felett – Wunderlich József a Kult50-ben

Érzékeny színpadi jelenléte és nagyfokú technikai tudása révén mindössze néhány év alatt meghatározó tagjává vált Wunderlich József a Vígszínház társulatának, ahol a nagyoktól tanulhat, a korosztályába tartozókkal pedig kísérletezve dolgozhat együtt, ami örömmel tölti el.
Zenés színház magazin

50 éve csendült fel először a Getsemane a Broadwayn

Andrew Lloyd Webber kultikus rockoperája, a Jézus Krisztus Szupersztár 1970-ben indult el hódító útjára. A mű, melynek szövegét Tim Rice írta, először albumként jelent meg, majd egy évvel később debütált a Broadwayn. Érdekessége, hogy prózai dialógusok nélkül meséli el Jézus életének utolsó hetét, megmutatva többek között Mária Magdolna és Júdás szemszögét is.